Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1913
to Lehozandó tételem erősítéséül fel kell említenem az elmetehetségek közül egy éppen nem ritka, de nagyon különös fajtát. Bárkinek módjában lehetett találkozni ama ijesztő talentummal, amelyik egyszeri hallásra, vagy egyszeri olvasásra az elég hosszú, igen nehéz leckéket is szóról-szóra könyv nélkül elmondja és egészen híven észben tartja heteken, sőt hónapokon keresztül, anélkül, hogy csak bár egy árva szót is értene az egészből. Aztán rövidebb-hosszabb idő múlva úgy eltűnik ez az egész fenomenális tudás, mint a kámfor. Még csak annyi nyomot sem hagy, mint a veszőkosárban felfogott víz, hogy legalább tisztítaná a lelket, csiszolná, emelné az intelligenciát. Teljesen improduktív tehetség marad az ilyen egész eleiére, átkáúl minden haladásnak s egész környezetének, amelybe jut. Mert elfelejtett minden megtanultat, képtelen minden új gondolatra s korlátoltságával, féltékenykedésével, átal- kodottságával, basáskodásával kiöl maga körül minden ép tudást, minden ép gondolkozást. Ezeknek megfékezése, visszaszorítása, érvényesülni nem engedése közszükséglet, közkötelesség volna. Vagy még jobb volna, ha az értelmesség befogadása számára meg lehetne munkálni az önmagától erre teljesen képtelen elméjüket. Az ily elme felismerésére nincs semmiféle eszközünk. Végzetes kár volna, ha bármily abszolút fölénnyel ezek kisorsolásához merne akárki fogni. Nincs más mód, mint oly irányban kezelni a tanítást, hogy minden tanítvány, köztük ezek is, kényszerüljenek önkénytelenűl, teljesen öntudatlan
