Evangélikus Gimnázium, Aszód, 1874
12 tói kértem tanácsot. Most azonban, hogy itt állok, érzem, hogy vakmerőségre vállalkozám és habozok . . . . De mit is szóljak én a száraz mindennapiság, a számitó gyakorlat embere, költészetünk nagy felkentjé- röl, hazánk legnagyobb lyrikusáról, ki mint fénycsillag útját a halhatatlanság végtelenébe s úgy folytatta, hogv még az avatottak is alig követhetik és képzeletök elfárad, mig röptét utolérik. Szerencsére nagy költőnk Petőfi pályájának, minden excentricitása mellett, egy megállapodó központja volt, mely olyan, hogy azon mindnyájan találkozunk, hivatottak úgy mint nem hivatottak, mert ez a hazaszeretet, melynek cultusában, hogy mi prosaikus emberek sem akarunk legnagyobb tehetségeknél hátrább állani, mutatja épen a mai ünnepély. Avagy mi az, mely halhatatlan költőnk minden hangjára szivünk legbensőbb húrjait rezgésbe hozza, ha nem azon megkapó hir, mely a hazáról e lángoló szavakat adá ajkaira : „Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta.“ De Petőfinek hazánk viszonyai és állása, mint azok a 40-es évek elején voltak, épen nem tetszettek. Neki egyedüli hazája a magyar szabadság volt, és ö ezért rajongott. Ez eszme, mely lelkének lelkét képezte, korán fo- gamzott meg a költő lelkében, korán sejttette vele jövő szenvedéseit és nagyságát. Mondják, hogy mikor itt Aszódon alsóbb gymna- siumi iskoláit járta, egyszer tanára azt kérdezte tőle, hogy mi a diák? — feleié a kis Petrovics: — Oly semmi, a melyből minden lehet.—Igenis úgy van, ha az a minden: egy világot ölelő oly eszme, melynek egy Pe töfi-féle nagy tehetség egész életét szenteli. Mikor ö először föllépett, a nemzet az ébredés korszakát élte. A levegő tele volt szabad eszmékkel, de
