Prékopa Ágnes (szerk.): Ars Decorativa 29. (Budapest, 2013)
TAKÁCS Imre: A megújuló budapesti Iparművészeti Múzeum programja
összes zűrzavaros kényszermegoldástól mentesíteni lehet, amely jelenleg a múzeum működési nehézségeinek egyik fő komponense. De az is nyilvánvaló volt, hogy az új szárnynak a régi épülethez kapcsolódó reprezentatív emeleti terei ideális megoldást kínálnak a múzeum kiállítótereinek bővítésére, s általuk minden korlátozástól mentes muzeológiai lehetőséghez juthatunk. Irodaház és gépház, de ugyanakkor sokkal több is, amit ettől a fejlesztéstől vártunk. Az elvárások megfogalmazása során egyre világosabbá vált, hogy nem lehet szó a múlthoz való szimbolikus visszatérésről. A műemléképület rekonstrukciójának csak úgy van értelme, ha fejlesztésként fogjuk fel, ha mindenestül beleilleszkedik egy új és korszerű konstrukcióba. Ezt fejezte ki az az igény, hogy az új épületszárny véletlenül se Lechner Ödön invenciózus stílusát imitálja, művét ne az általa egyébként erre a részre is tökéletesen kidolgozott száztíz éves terv alapján fejezzük be, hanem a mai építészet sajátos eszközeivel és formavilágával egészítsük ki. 2012 augusztusában lezárult a nemzetközi építészeti tender 32 érvényes pályázatának bírálata. A zsűri az első díjat a Vikár és Lukács Epítészstúdiónak ítélte, amely az ősz folyamán megbízást kapott az engedélyezési tervek kidolgozására. A tervek azóta elkészültek. 2013 szeptembere óta az építési engedélyek is a birtokunkban vannak. (13. kép) A terv ismertetését rövid magyarázattal kell kezdenem. Miért gondoljuk azt, hogy a zsűri döntése megnyugtató a múzeum számára? Mindenekelőtt az tűnt fel az első díjat nyert terv láttán, hogy alkotói mintha belülről, a ház működése, a múzeum lényege felől próbálták volna megérteni a feladatot. Gondolkodásukat Lechner Ödön alapvetően művészi indítékával ellentétes megközelítés jellemzi. A nagy elődtől eltérően nem az építészeti stílus kérdései állnak gondolkodásuk homlokterében, hanem a funkciók, az alapfeladatok, a működési egységek szerves kapcsolatairól tettek fel fontos kérdéseket. A másik, ettől a felfogástól egyáltalán nem idegen vonása a tervnek az új épületszárny karakteres elhatárolása a lechneri műtől mind az anyag- és színhasználatban, mind a tömegkezelés módjában, mind a homlokzattagolás rendszerében. Az újnak a régitől való éles elválasztása azonban - micsoda meglepetés - nem rivális viszonyt eredményezett, nem antitézishez vezetett, nem feszültséget hozott létre, ami alighanem az előbb említett közelítésmódnak köszönhető. Az általuk javasolt hatalmas, fehér tömeg puritán monochrómiája és fegyelmezett falsík- szerkesztése csaknem szerény háttérbe húzódásként, valamiféle tiszteletadásként érzékelhető a nagy mester jelenlétében. Az új sarokszárny olyan, mint a zavaró momentumokat kitakaró, semleges hatású, de a bekeretezett mű harmóniáját éppen ezzel kiemelő paszpartu - ebben az esetben az újra eredeti fényében mesebeli várkastély módjára pompázó Lechner-palota hátterében. (14. kép) A döntés következetes végig vitele a szerep és a feladat megértéséről tanúskodott, a kvalitás nemcsak az építészeti és műszaki megoldásokban tükröződött, hanem az általános gondolkodásmódban is fel lehetett ismerni. A tervezők által előnyben részesített szempont a közönség fogadásának, kiszolgálásának és a kiállításokon való végigveze- tésének elősegítése volt. Az ezzel kapcsolatos megoldások már a múzeumépülettel sarkosan érintkező téren megjelennek. A metró aluljárójából rövid lépcső helyett enyhe emelkedésű íves rámpát terveztek, amelyen kényelmesen felsétálva nemcsak 36