Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)
In Memoriam Imre Jakabffy (1915-2006)
ja, s megújult ’köntösben’ újraindítja a múzeum tudományos évkönyvét, Ars Decorativa címmel. Az 1973-tól megjelenő periodika szerkesztői feladatainak elvégzésére az intézmény keresve sem találhatott megfelelőbb, alkalmasabb munkatársat, mint a könyvtár ekkor kinevezett vezetőjét, Jakabffy Imrét. Szakértelmére, időt és energiát nem kímélő ügyszeretetére bizton számíthattak az egymást követő kötetek tanulmányainak szerzői, akik között eminens külföldi kutatók, szakemberek, a nemzetközi tudományosság több, jelentős alakja is teret kapott. Megannyi akkori és - bár egyre kisebb számban, sajnos - jelenlegi kollégához hasonlóan e sorok írója is hálával emlékezik arra az igényességre, odaadó segítőkészségre, amellyel a rábízott, sok esetben általa kezdeményezett, megrendelt kéziratokat gondozta. Nem rajta múlt - a múzeum akkori ingatag, sanyarú financiális helyzetéből következett -, hogy nyugalomba vonulásáig, 1986-ig az Ars Decorativának mindössze nyolc kötete tudott megjelenni az ő szerkesztésében. Az 1986 utáni időszak, életének nyugdíjasként eltöltött utolsó húsz éve talán, bizonyos tekintetben kárpótolta őt. Annyiban bizonyosan, hogy megtapasztalhatott egyfajta kitüntetett respektust, nagyrabecsülést, s a rokonszenvnek megannyi - meglehet, apró, ám annál beszédesebb - megnyilvánulását volt kollégái, majd újabb, ifjú tisztelői részéről. Sűrűn ismétlődtek, idővel már-már rendszeressé váltak ugyanis látogatásai korábbi „második otthonában”, e múzeum könyvtárában. Jó néhányan vártuk örömmel ezeket a „menetrendszerű”, többnyire keddi napokra időzített találkozásokat. Bármiféle téma került is szóba ilyenkor - a történelemtől a politikáig, a kulturális élet eseményeitől a sport világáig -, kivételes élményt jelentettek a vele folytatott beszélgetések. Hálásan és lelkesen hallgattuk színes anekdotáit a „régi világból” - személyes találkozásainak felidézését a ’daliás idők’ sok jellegzetes, különös szereplőjével (Gerevich Tibortól Hóman Bálintig, Her- czeg Ferenctől Karádi Katalinig) -, s elbűvölt bennünket a különböző nyelvi leleményeknek, szójátékoknak az a pazar bősége, amely klasszikus műveltsége, kivételes nyelvismerete mellett sziporkázó szellemességéről, humoráról is tanúságot tett. Esetenként leemelte a polcról és átlapozta az Ars Decorativa egy-egy, újonnan megjelent kötetét. Ritka elismerésnek számított, ha véleményét így foglalta össze: „Nem is rossz. Ezt a számot, így, ahogy van, akár én is szerkeszthettem volna.” Egyszer, talán a rendszerváltozás idején feltettünk neki egy igencsak banálisnak tűnő kérdést: Volt-e valami, végül is, kedves Imre, amit ifjúkori terveidből, elképzeléseidből sikerült megvalósítanod? Semmi, de bizonyára jobb is így - hangzott a válasz. Kiérezhető volt ebből, amit más alkalommal többször is kifejtett, hogy nem volt túl jó véleménye akkori önmagáról, fiatalkori ambícióiról, de arról a szellemi környezetről sem, amely útjára bocsátotta; a régi, az 1945 előtti Magyarország intellektuális közállapotairól. E tekintetben talán egyetlen kivételt a pesti piaristák nagyhírű, kitűnő gimnáziuma jelentett. Az a tanintézet, amelynek 1926 és 1934 között a növendéke volt, s ahol nem akármilyen ’útravalót’ kapott; itt alapozta meg széles körű tárgyi tudását, átfogó ismereteit, legendás műveltségét. (Megjegyzendő, hogy amikor, az 1980-as évek közepén újjáalakult az egykori diákokat tömörítő Magyar Piarista Diákszövetség, sokan szívesen látták volna őt e testület elnökségének tagjai között. Ö azonban elhárította e felkérést, nem kívánta jelöltetni magát a választáson. Másvalakit javasolt: fiatalabb pályatársát és kollégáját, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyv183
