Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 25. (Budapest, 2007)

In Memoriam Imre Jakabffy (1915-2006)

JAKABFFY IMRE (1915-2006) Előkelő dzsentri kaszinók termeiben és nemesi udvarházakban a dualizmus korában sokszor és sokan emlegették azt a történe­tet, a régi magyar anekdotakincs egyik gyöngyszemét, amelynek csattanója már- már szállóigévé vált annakidején: „so jung und schon ein Jakabffy?”. Az egykori határőrvidéken posztoló osztrák katona elképedt, hitetlenkedő kérdése - aki úgy tudta, hogy a számára nehezen kimondható családnév a főispán szinonimája - mára alig ismert, mondhatni, kikopott korunk kollek­tív emlékezetéből. Ám nemcsak a történet merült feledésbe, a nagy múltú történelmi famíliák neve, tekintélye is erősen megfakult az utóbbi ötven, hatvan évben. Valószínűleg kevesen vannak az „érintettek” közül, akik e vál­tozást úgy élték meg - a bölcs rezignáltság, az önirónia és a felhőtlen derű utánozhatat­lan elegyével -, mint szeretve tisztelt egyko­ri kollégánk, Jakabffy Imre. Pályájának indulása több volt, mint ígé­retes. A budapesti Pázmány Péter Tudomány- egyetem Jog- és Államtudományi Karán folytatott tanulmányai befejeztével annak az intézménynek a munkatársaként bővíthette ismereteit és kamatoztathatta kiváló képes­ségeit, amely a korszak tudományosságának egyik fellegvára volt. A nagy hírű földrajz­tudós, az ország miniszterelnöke (1939 és 1941 között), Teleki Pál által alapított „Magyar Táj- és Népkutató Intézetről” van szó, amely a Közép-Duna medence történeti földrajzának, az itt élő népesség etnikai összetételének elfogulatlan, objektív feltárá­sát és kutatását tekintette fő feladatának. A tudományos kutatás módszerei, az összeha­sonlító statisztikák kimunkálása és gyakor­lati alkalmazása jó néhány meggyőző, Európa-szerte elismerést keltő eredményt hozott. Ez utóbbiak közé tartozik az úgy­nevezett „trianoni”, majd a történeti Magyarország - számadatokkal akkurátusán alátámasztott - etnikai térképének megszer­kesztése, amely mindenekelőtt az intézmény sokra hivatott munkatársának, Jakabffy Imrének a felkészültségét, szakértelmét dicséri. Ezek és az ehhez hasonló feladatok kézenfekvő módon kínálták fel egyfajta poli­tikai szerepvállalás lehetőségét. Hasonló helyzetben mások talán kevésbé tudtak volna ellenállni az ilyen kísértésnek. Az ifjú szakember azonban, dacolva és szembehe­lyezkedve a családi hagyománnyal - apja, Jakabffy Elemér (1881-1963) 1910 és 1918 között a magyar országgyűlés főrendi házá­nak tagja, majd 1928 és 1940 között a ma­gyar kisebbség legtekintélyesebb képviselője volt a bukaresti román parlamentben - nem kívánt a politika akkoriban kiváltképp ingoványos terepére lépni. Ám a kihívás, a „feladat” utóbb megtalálta őt - igaz, más helyzetben, alapvetően megváltozott körül­mények között. 1947 februárjában szak­értőként tagja volt a magyar országgyűlés küldöttségének, amely a második világhábo­rúban győztes ’szövetséges nagyhatalmak’ képviselőivel folytatott tárgyalásokat Párizs­ban. S amelynek vezetője, Gyöngyösi István külügyminiszter február 10-én aláírta azt a 181

Next

/
Oldalképek
Tartalom