Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 24. (Budapest, 2006)

Györgyi FAJCSÁK: Exibition of Oriental Arts, 1929 - Collecting Chinese artefacts in Hungary in the 1920s and 1930s

A kínai anyag a kiállítás legnagyobb egységét képezte, jól érzékeltetve a kínai művészet meghatározó szerepét a Távol-Kelet művészetének történetében. A kiállítás kínai része a hellenisztikus művészet hatását tükröző buddhista plasztikák sorával indult (Tang- és Song-kor), amit az ókor jade tárgyai követtek. A drágakőfaragványok (hegyikristály, kalcedon, borostyánkő, lapis lazuli stb.) song-, ming és qingkori válogatása után a kínai gyűjtemény gerincét jelentő kerámiák bemutatása következett. Az összesen 419 tételt számláló kínai anyag legjavát a kerámiák alkották (40%): a Han(i. e. 3. század-i. sz. 3. század) és a Tang-kor (7-10. század) sírkerámiáitól kezdődően a Ming (14-17. század közepe) tetődísz kerámiák, monokróm tárgyak s a Qing-kor (17. század közepe-20. század eleje) változatos, színes mázai tanúskodtak a kínai kerámiaművesség kimagasló színvonaláról. Egyben érzékeltették azt is, hogy a gyűjtők körében a legkeresettebb tárgyak még mindig a kerámiák voltak, noha a gyűjtés súlypontja a késői, 17-18. századi kék-fehér és színes porcelánokról, valamint az európai megrendelésre készített (jezsuita) export porcelánokról átkerült a sírkerámiák (Han- és Tang-kor), az egyszín mázas kerámiák (Ming és Qing-kor) és az építészeti kerámiák (Ming-, Qing-kor) vásárlására. A bronztárgyak között buddhista és taoista szobrokat, valamint kései szertartási tárgyakat sorakoztatott fel a kiállítás. A hagyományos kínai művességeket vöröslakk, textil és rekeszzománc tárgyak képviselték. A kínai egységet a festmények és könyvek zárták. A kiállítás anyagában külön részbe sorolták a kelet-turkesztáni barlangtemplomok, a Selyemút leleteit, amelyeket ma Kína művészettörténetének szerves részeként tárgyal a kutatás. A Selyemút menti leletek között több kizili falfestménytöredéket és egy turfáni stukkó bódhiszattva-fejet is kiállítottak. A kiállításon bemutatkozó gyűjtemények java a századfordulón kezdett formálódni. Keleti tárgyak gyűjtőjeként a fővárosban élő módos középosztály képviselői (Csetényi József, Delmár Emil, Perimutter Alfréd) éppúgy bemutatták tárgyaikat, mint a nagypolgárság jeles műgyűjtői (Herzog Mór Lipót, Kornfeld Mór, Hatvány Bertalan). Az építészek, belsőépítészek egy köre (Kannán Géza Aladár, id. Herz Henrik, Faragó /Fischer/ Ödön), különösen erős vonzódást mutatott a kínai kerámiák iránt, főként a korai és az egyszín mázas tárgyakat gyűjtötték és állították ki. A kiállítók között jellegzetes csoportot alkottak a régiségkereskedők (Donath Sándor, Sándor Emil, Szilárd Vilmos, Klasszis Rt.), akik szakértelmükkel jelentős mértékben hozzájárultak a keleti gyűjtemények gyarapodásához. A hazai műkereskedelemben betöltött rangjukat jelezte, hogy számos gyűjtő náluk vásárolta keleti tárgyait, s a kereskedők anyaga felvette a versenyt a kisebb berlini, müncheni kereskedők kínálatával. A kiállítás azonban rangos anyaga ellenére jóval kevesebb látogatót fogadott, mint rendezői szerették volna. Szilárd Vilmos A műgyűjtő című lap hasábjain így összegezte a tanulságokat: „Magyarország, ha öntudatos volna, Kelet kapuja lehetne... Kelet művészete ma a jövő művészete, melyet ismerni kell mindenkinek, aki együtt akar fejlődni a világgal. Aki nem vett róla eddig tudomást, még mindig jobban teszi, ha megismerkedik vele most... Jobb későn, mint soha. A gyűjtők egyesülete is jól tette hát, hogy megrendezte a magántulajdonban levő keleti műtárgyak kiállítását. A jövő igazolni fogja igyekezetét."