Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 22. (Budapest, 2003)
Piroska ÁCS: Géza Maróti's Series of Drawings for a Planned Head Office of the National Association of Applied Arts in Hungary
MAROTI GÉZA RAJZSOROZATA AZ ORSZÁGOS MAGYAR IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT TERVBE VETT ÖNÁLLÓ SZÉKHÁZÁHOZ, 1920 ÖSSZEGZÉS A 19. század utolsó évtizedeiben az elkerülhetetlen megújulás előtt álló hazai műipar három pillérre támaszkodhatott: az 1878-ban állami intézménnyé vált Országos Magyar Iparművészeti Múzeumra, az 1880-ban alapított Országos Magyar Iparművészeti Iskolára; s az 1885-ben létrejött Országos Magyar Iparművészeti Társulatra. Mindhárom a magyar iparművészet felvirágoztatását tűzte célul maga elé. Ennek érdekében saját szempontjaikat és lehetőségeiket figyelembe véve, ám egymással szorosan együttműködve jártak el. Az Iparművészeti Múzeum feladata a közönség műízlésének fejlesztése és az iparosok képzése volt (ebben egyre gyarapodó gyűjteményeire épített), míg az Iparművészeti Iskola értelemszerűen a jövő generációk okítását tartotta kézben. Az Országos Iparművészeti Társulat a kortárs törekvések ösztönzőjeként azok megmérettetését, közönség előtti bemutatkozását igyekezett lehetővé tenni. Díjazásos pályázatok meghirdetésével, tervrajzok készíttetésével, egyedi megrendelésekkel támogatta az alkotókat. Műtárgyakat közvetített, vett és eladott - pénzét szabadon kezelhette. A múzeum és az egyesület közös folyóirata, a Művészi Ipar (1885-1894), majd Magyar Iparművészet (1897-1944) az iparművészet aktuális problémáinak s a múzeum tudományos eredményeinek egyaránt publicitást biztosított. A közgyűjtemény, a közintézmény és a társulat szimbiózisát 1896-tól a közösen használt „tér" - az Üllői úti palota még erőteljesebbé tette. Maróti Géza fiatalon alkotóként kapcsolódott be az Iparművészeti Társulat életébe. Eleinte a kiállító művészek egyikeként, később kiállításrendező-belsoépítészként az egyesület által szervezett tárlatok prezentálásában is részt vett. A karácsonyi kiállításoknak és vásároknak a múzeum földszinti árkádsora és a nagy belmagasságú üvegmennyezetes csarnok volt az ismétlődő helyszíne. Maróti először az 1902-es téli kiállításon jelent meg finoman megmunkált használati- és dísztárgyaival. Az 1903-as tavaszi lakberendezési tárlaton már közreműködött a rendezésben is. Az év decemberében a Társulat karácsonyi kiállításának művészi elrendezése, díszítésének terve, és a munkálatok irányítása már Maróti Géza nevéhez fűződött. Az értő rendezés és a bemutatott tárgyak együttesen bizonyították iparosok és tervezők közös munkálkodásnak jótékony, műiparunkat megújító hatását. Maróti természetesen egyéni alkotásaival is jeleskedett. Az 1904-es karácsonyi kiállítás installációjának általános tervezője Árkay Aladár építész volt, aki a bejárattal szemben hatalmas díszkutat emelt, melynek szobrászati részleteit, kiegészítőit Maróti Géza dolgozta ki. Az 1905-ös karácsonyi kiállítás tervezésére Menyhért Miklós iparrajziskol ai tanár kapott megbízást. A nagy udvart impozáns diadalívvel szelte át, melynek közepére Maróti Gézának később nagy ismertségre szert tett Géniuszszobra került. Ilyen előzmények után nem hatott meglepetésként Maróti felkérése az 1906os milánói világkiállítás magyar iparművészeti főcsoportjának tervezésére. A hazai közönség az 1907-es pécsi országos kiállításon kapott némi ízelítőt a külföldi sikerből. Az ipari és mezőgazdasági bemutatóra az Iparművészeti Társulat a vallás és közoktatásügyi miniszter támogatásával - az iparművészet és képzőművészet befogadására alkalmas - külön pavilon építését határozta el. Ennek alaprajzi elrendezése és homlokzatának kialakítása, továbbá belső kiképzése Maróti Géza munkája volt. Maróti ezt követően „kivonult" a társulati kiállítások rendezéséből, hiszen Milánónak köszönhetően két nagyszabású megrendelést is kapott a velencei magyar pavilon (1909), ill. a
