Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 20. (Budapest, 2001)

In memoriam

- összevetve igényesebbek, izgalmasabbak voltak-e azok a feladatok, amelyekkel itt szembesült. Valószínűleg igen, mindenesetre bonyolultabbnak bizonyultak, s talán, ha lehet, nagyobb szakmai kihívást jelentettek. Amit viszont bizton állíthatunk: Katalin imponáló szakértelemmel, igényességgel, példaadó módon végezte el őket. Jó néhány esetben megadatott neki az az öröm és elégtétel, amelyet a restaurátor érez, ha egy régi, ritka műalkotás keze munkája nyomán újjászületik. Különös örömét lelte abban, ha kollégáival, más-más műfajokban tevékenykedő restaurátorokkal együtt végezhetett el egy-egy nehéz, összetett feladatot. Ezekben pedig nem volt hiány; azt mondhatjuk inkább, hogy a múzeumban töltött évek alatt leginkább ilyen, mások által többnyire meg sem kísérelt vállalkozások követték egymást. Munkái közül elegendő talán, ha ezúttal a 18. századi öltöztetett Mária-, illetve Madonna-figurákra, továbbá a zenélő automatát magában rejtő, mozgatható végtagokkal ellátott kisplasztikára - Juanello Torriano spanyol mester 16. század végi alkotására - utalunk; ezek a gyűjtemény Európa-szerte ismert, számon tartott, ritka értékű darabjai. Kollégáinak sokasága hálával emlékezik mindmáig a Katalinnal folytatott szakmai konzultációkra, amelyek sokszor a reveláció erejével hatottak rájuk. Azt példázták és bizonyították ugyanis, hogy a restaurátornak mily széles körű felkészültséggel, miféle ismeretek birtokában, egyszersmind mekkora alázattal kell megközelítenie a régi és kevésbé régi korok immár pótolhatatlan tárgyi emlékeit. Természetes, hogy esetenként, egy-egy fontos munka előkészületei idején ő maga is konzultált bizonyos diszciplínák szakembereivel. Az említett zenélő automata dallamképét például, miután megszólaltatta és „lekottázta", tudós zenetörténészek közreműködésével véglegesítette. Azt nyilván mondanunk sem kell, hogy ennek során az utóbbiak avatott és értő partnerének bizonyult. Kevesen értették és ismerték ugyanis a régi korok muzsikáját - és a 20. század komoly zenéjét - oly elmélyült alapossággal, mint ő. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a hatvanas évek óta nagyra becsült és közszeretetnek örvendő tagja volt a Deák téri Evangélikus templom Lutheran iaénekkarának, ily módon alkotó részese - egyebek között - a monumentális Bach- és Händelművek jó néhány, ma már zenetörténeti jelentőségű előadásának. Mindezek ismeretében érthető, hogy a múzeumban töltött évek alatt nem csupán restaurátor kollégáival került alkalmanként szoros munkakapcsolatba. Kivételes szakértelmére bizton lehetett számítani megannyi kiállítás előkészítése, rendezése során. Utaljunk ezúttal arra az aktív és hathatós közreműködésre, amely igen jelentős mértékben járult hozzá az 1985-ben megnyílt - ma is látható - Művészet és mesterség című állandó kiállítás átütő szakmai sikeréhez. Rangos „hivatalos" elismerésben egy ízben, pályája végén részesült: nyugdíjazása alkalmával, 1998-ban a kulturális kormányzat Ferenczy Noémi-díjjal tüntette ki. 1986 januárjában az Iparművészeti Múzeum Lipcsében, a nagy múltú Grassi Múzeumban mutatta be gyűjteményének válogatott anyagát „Erlesenes Tafelgerät" címmel. A vendégkiállítást Péter Márta - az idő szerint a Modem gyűjtemény vezetője - és Soós Katalin rendezte. Utóbb, színes anekdoták felidézésével szívesen emlékeztek mindketten e közös élményre, az akkori, NDK-beli körülményekre, (amelyek sok tekintetben - igaz, nem mindenben - hasonlítottak a hazaiakra). Jó lenne hinni, hogy ők ketten - immár elszakadva az ismert és megtapasztalt földi valóságtól - találkoznak majd valahol, és kedvük szerint, felhőtlen derűvel rendezik újjá a maguk szép, gazdag, imaginárius múzeumát. Szilágyi András