Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 16. (Budapest, 1997)

PRÉKOPA Ágnes: Motívumok trivializációja az alkalmazott művészetekben. A biedermeier oszlopos óra

PRÉKOPA ÁGNES MOTÍVUMOK TRIVIALIZACIOJA AZ ALKALMAZOTT MŰVÉSZETEKBEN. A biedermeier oszlopos óra „Még szembeötlőbb példája a művészi leértékelődésnek egy empire óra, amelyet a David-kép, a Horatiusok esküje főalakjainak aranyozott bronzszobrocskáival díszítettek. Kiszakítottak egy nemes eszmét eredeti öszszefüggéseiből, közhelyet csináltak belőle, és lealacsonyították a szalondísz szintjére. Ami eredetileg mélyen átérzett tanúságtétel volt az emberi bátorság és nemesség mellett, abból az egyéni jómódnak és «jó izlésnek» faragtak szimbólumot. Kevés tárgy szemléltethetné jobban az empire stílus viszonyát a klasszicizmushoz."

1 A fenti sorokat író Hugh Honour a klasszicizmus „gyors hanyatlását", és az empire által képviselt „tisztán dekoratív stílussá" alakulását szemlélteti az óra példájával. Ki tudja, talált volna-e még ezek után szavakat az empire és a biedermeier viszonyának illusztrálására. Hasonló összefüggéseket azonban nemcsak a XIX. század művészetében találhatunk; a grand art triviális megfelelői feltehetően egyik történeti stílusból sem hiányoztak. Az idő sokszor még a remekműveknek sem kegyelmezett, még nagyobb számban semmisíthette meg az autonóm és alkalmazott művészet azon vitatható jelentőségű emlékeit, amelyek saját korukban sem rendelkeztek különösebb művészi értékkel, kutatásukhoz és leírásukhoz mégis leginkább a művészettörténet szempontjai és módszerei használhatóak. Minden korban megtaláljuk azokat a változó igényességgel ismételt művészeti közhelyeket, melyek a monumentális alkotásoktól a legjelentéktelenebb használati tárgyig valamennyi műfajban előfordulnak. Legfeljebb a történetiség aurája szépíti meg őket olyannyira, hogy az utókor választékosan toposznak nevezi őket, a triviális műfajok véletlen számba menően megmaradt egy-egy emlékét pedig kultúrtörténeti kuriózumnak. A múlt század tárgykultúrájából azonban szerencsénkre mérhetetlenül sok emlék maradt ránk, melyek egy része romlékony anyagú, nem művészi szándékkal készített, nem az utókornak szánt hétköznapi használati tárgy. Ezek műfajtól függetlenül gyakran a művészettörténet legkiemelkedőbb, legnemesebb alkotásait ismétlik, csak éppen leegyszerűsítve, popularizálva - az almanach-illusztrációtól egészen a levélnehezékig. A triviális motívumok a művészettörténészeket sokáig csak egy-egy elrettentő példa erejéig érdekelték, ezek a személyes indulatokról tanúskodó megjegyzések azonban inkább retorikai értékűek voltak, mintsem egy létező problémakör - és emlékcsoport - felismerése, és a tárgyalt művészettörténeti kontextusban való elhelyezése. Ezek az ironikusan odavetett mondatok jelezték egyébként azt a határt, ahol a művészettörténész vizsgálódása - és a vizsgálatra érdemes művek sora - lezárul. Hugh Honour megjegyzése mellett érdemes utalni Edgar Windére, aki Mozart és a zenélő automaták kapcsolatára hívta fel a figyelmet

2

, olyasfajta megvilágításban, amelyről a magyar olvasónak leginkább Michelangelo és a széklábak viszonya juthat eszébe. A triviális műfajok a művészettörténet tudománnyá alakulása során, tehát századunk S7