Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 16. (Budapest, 1997)
BÉKÉSI Éva: Neorokokó stílusú kehely a 19. század végéről, az Egger-testvérek műhelyéből
ben minuciózusán megmunkált, opálkővel és nagy értékű drágakövekkel gazdagon díszített, zománcműves szenteltvíztartó, amelyről - egy, a készítésével közel egykorú publikáció alapján - bizonyosan tudtuk, hogy a 19. század végén tevékenykedett neves ötvös, Egger Dávid munkája. 3 A szenteltvíztartó ikonográfiája hagyományos: boltozatos fülkét formáz, melyet kétoldalt trombitáló angyalokkal ellátott oszlop övez, fölül az Atyaisten és a Szentlélek galamb képében, alatta a Három királyok hódolata. Háromszöges, arabeszkes motívumú alsó részén Lukács és Márk evangélista szimbóluma fogja közre a kagylóopálból készült, szárnyas angyalfővel díszített szenteltvíztartót. 4 Hátoldalán ismét szokatlan megoldással, ónforrasztással megerősített arany takarólemezzel találkozunk, amelynek eltávolítása után - a kehelyhez hasonló - egyenként rögzített, csavarokkal biztosított szerelvények tűnnek elő. A zománcozás finomsága, különleges, egyedi minősége - mindkét tárgy esetében - kapcsolatba hozható a bécsi Schatzkammer egy ismert ékszeregyüttesével 5 , amely attribúciója „Gebrüder Egger, Budapest, 1881", vagyis az Egger fivérek, akiknek tevékenységéről a következőket sikerült ez idáig felderíteni. A minden bizonnyal legidősebb testvér, Egger Henrik ötvösmesterként kezdte pályáját, de ezzel párhuzamosan ismert műgyűjtőként is tevékenykedett. 1856-ban az Opernring 7. számú házban, Bécsben nyitott üzletet „Münzen und Antiquitäten" címen, s - családi vállalkozásként - magyarországi opálbánya tulajdonosként is jegyezték. A fiatalabb fivérről, Egger Dávidról - a korabeli periodikák tanúsága szerint - annyi derült ki, hogy sikeres művész volt, akinek általunk ismert munkáit főképp a neoreneszánsz európai munkái inspirálták. Násfái, különleges ékszervariánsai és szakrális megrendelésre készült dísztárgyai zománcművűek, drágakövekkel gazdagítottak, egyedi kivitelűek és nem egy esetben a megtévesztésig hasonlítanak itáliai reneszánsz előképeikhez. Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum - a dokumentumok szerint - 1904 óta állt szoros kapcsolatban az Egger fivérekkel, 1914-ig, Egger Henrik haláláig többször került sor vásárlási és ajándékozási, illetve hagyatéki tranzakcióra a múzeum és a család között. Ezek során került sor - többek között - az ún. Egger-szoba kialakítására is a múzeum épületében az ismert műgyűjtő hagyatéki végzése szerint. 6 A végrendelet említést tesz egy közel száz darabos műtárgyegyüttesről is, amelyben vizsgált aranykelyhünk - Nr. 94 számon még így szerepel: „aranykehely, zománcdíszítéssel. XVIII. századi francia (?) munka." A meghatározásban szereplő kérdőjel kétségkívül bizonyítja a már akkortájt felmerült bizonytalanságot, s ezt igazolja a múzeum 1927-es kiállítási vezetője is, amelyben a tárgy attribúciója a következő: „aranykehely, domború, zománcos rokokó-díszítéssel, francia vagy spanyol munka..." 7 Az 1915. év január hó 16-án kelt, Radisics Jenő múzeumigazgató aláírásával hitelesített, ügyvédi közreműködéssel, közjegyzővel, szabályszerűen ellenjegyeztetett végrendeleti szerződés - tárgyunk szempontjából két figyelemreméltó pontot tartalmaz. Az adásvételi megállapodás 5. pontja szerint: „ Vevő az örökhagyó néhai Egger Henrik végrendeletében ezen eladásra vonatkozóan foglalt feltételnek megfelelően ezennel magára vállalja azt a kötelezettséget, hogy az egész megvásárolt gyűjteményt, amennyiben az vitrinekben őrizhető, az Iparművészeti Múzeum vitrinekben «Egger Henrik gyűjteménye» jelzéssel tartja fenn s azt állandóan mint önálló gyűjteményt a most írt jelzéssel kezeli s állítja ki." Ugyanitt, a második bekezdés első pontjában - melyben elöljáróban a kifizetés módozatait taglalják - a következő kitétel szerepel: „Eladók a vétel tárgyát képző műtárgyaknak sem bizonyos meghatározott minőségéért, sem időbeli származásukért, avagy műértékükért nem szavatolnak. E részben vevő kifejezetten lemond bárminemű netáni szavatossági igényről." 8
