Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 16. (Budapest, 1997)

MIKLÓS PÁL HETVENÉVES

MIKLÓS PÁL HETVENÉVES Miként, mitől válik egy intézmény jellegzetes arculatú szellemi műhellyé, mi az a különös többlet, amely egy munkahelyet „gályapadból laboratóriummá" tesz? Definíciószerű, kategorikus feleletet aligha adhatunk, helyénvalóbb talán, ha a lényeget - a lehetséges válaszok egyikét - egy példával igyekszünk megvilágítani. Az Iparművészeti Múzeum művészi könyvgyűjteményének kitűnő darabjai közé tartozik az az 1897-es kiadású, pompás kiállítású, gazdagon illusztrált kötet, amely John Keats költeményeit tartalmazza. Egyike ez azoknak a míves kötésű, becses műalkotásoknak, amelyek „megkívánják", „elvárják", hogy időközönként kézbe vegyék s átlapozzák őket. S azokban, akik ezt teszik legyenek a múzeum régi vagy új munkatársai - a kötet átnézése egy ponton menetrendszerű „beprogramozottsággal" kelti fel s hívja elő ugyanazt az asszociációt: az Oda egy görög vázához Miklós Pál egy tanulmányát juttatja eszükbe. A tanulmányt, amely címével és mottójával a híres költeményt idézi, s ily módon invokálja témáját, azt az „alapkérdést", amely szakmánk művelőjét, a muzeológust mindenekelőtt foglalkoztatja: lehetséges-e, illetve miképp lehetséges „szóra bírni" egy műtárgyat, régi vagy kevésbé régi korok iparművészeti alkotásait? A kérdés bizonyos értelemben időtlen. Régen, legalábbis Jakob Burckhardt idején megfogalmazták már, s bizonyára - higgyünk benne - sokáig fogja válaszra késztetni az utánunk jövő nemzedékeket. A válaszok természetesen sokfélék, s más-más megközelítésűek. Szólhatnak imponáló elméleti megalapozottsággal, s meggyőző elokvenciával, mint Miklós Pál említett írása -La fiancée de la quiétude = Ars Decorativa 6. 1979. pp. 5-10. -, s szólhatnak más módon, a „gyakorlati muzeológia" nyelvén, mint azok az invenciózusan megrendezett kiállítások, amelyek határozott elgondolás, kiérlelt koncepció alapján valósulnak meg. Ilyen kiállítások - ezt elfogultság nélkül állíthatjuk - nem csekély számban követték egymást itt, e múzeum, továbbá a hozzá tartozó intézmények, mindenekelőtt a Hopp Ferenc Múzeum termeiben azokban az években, 1975 és 1985 között, amikor Miklós Pál volt az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. Felsorolni őket hosszadalmas, s ezúttal bizonyára felesleges is lenne. Talán elég, ha annyit mondunk, hogy az egymáshoz illő, az ilyen vagy olyan szempont szerint összetartozó művek „megtalálták egymást". A hallgatag alkotások - értelmező rendbe sorakoztatva - a maguk és saját koruk nyelvén „szólaltak meg", világos, tiszta artikulációban. S hogy így történhetett, abban - megannyi egyéb feltétel, s fontos körülmény mellett - elsősorban az akkori főigazgatónak volt meghatározó, többnyire kezdeményező szerepe. A főigazgatónak, aki nem csupán a szó jogi értemében tekintette magát az intézmény vezetőjének. Számára e státusz természetes módon jelentette azt, hogy az itt folyó szakmai munka irányítója, buzgó animátora legyen. Világos, határozott felfogást képviselt - s érvényesített is, megfelelő nyomatékkal, ha kellett - a kiállításrendezés különféle, elvi és gyakorlati kérdéseiben. Például abban, hogy melyek a múze-