Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 15. (Budapest, 1995)

In Memoriam

MAROS DONKA (1948-1994) „Iker ajándékot" kapott a sorstól, mint oly sokan, ám Donka életútjára gondolva ez a megállapítás nem közhelyszerűnek, inkább helyénvalónak, sőt nagyonis találónak látszik. Bőkezű adományokkal, kortársai körében igencsak ritka képességekkel áldotta meg őt a gondviselés, ám a kegyetlen hirtelenséggel rátört, gyógyíthatatlan betegség, a számára oly fájdalmasan szűkre szabott idő nem engedte, hogy adottságainak javát kibontakoztassa. Pályája indulása idején a szerencse kegyeltjének tudhatta magát. Itália „felfedezése" a római Magyar Intézet fiatal ösztöndíjasaként, majd további tanulmányút Párizsban és Londonban; mindez az idő tájt, 1970-7l-ben a vak véletlen művének számított, s keveseknek adatott meg. Akkoriban szűkebb környezetén kívül kollégái, az Iparművészeti Múzeum restaurátorai és művészettörténészei ismerhették őt leginkább, ők tudhattak sokoldalú, alapos felkészültségéről, s a műalkotások iránti kivételes érzékéről. Utóbb azonban, amikor - 1972 és 1977 között, restaurátori munkája mellett, egyéni levelező hallgatóként - elvégezte az egyetem művészettörténet szakát, neve és vonzó egyénisége mind szélesebb körben vált elismertté. S a szakmának ez a - meglehet, nem túl gyakran hangoztatott, ám egyöntetű - ítélete kétségkívül helytálló volt: Donka munkáira kezdettől fogva figyelni kellett. Érdemes volt megnézni kiállításait - s áttanulmányozni, gondosan megőrizni azok katalógusát -, melyek példa értékűen tanúsítják, hogy miként, milyen szerteágazó ismeretanyag birtokában, miféle fogékonysággal lehet és kell közelíteni a régi korok iparművészeti alkotásaihoz vagy egy adott tárgytípus emlékeihez. Hasonló igényesség jellemezte más téren is; nem kedvelte az invenció nélküli, kényelmes megoldásokat, irtózott a kisszerű, olcsó kompromisszumoktól. Meggyőzően bizonyítják ezt mindazok a maga számára kitűzött, s imponáló eredményességgel megoldott feladatok, melyeket a régóta gondozott, majd 1983-ban rábízott múzeumi gyűjtemény gyarapítása és feldolgozása terén elvégzett. Mindennek, ha nem is egyetlen, de nagyonis fontos feltételét szuverén véleményalkotásának magabiztossága, következetessége jelentette. Természetes, hogy ő sem volt tévedhetetlen ugyan ki lenne az -, ám a fontos, a hivatásának avatott művelője számára lényeges kérdések eldöntésénél soha nem hagyta cserben saját, megfellebezhetetlen judíciuma; legyen szó akár egy műtárgy kvalitásának, egy vitatott életmű rangjának, vagy épp egy szakmai teljesítménynek a megítéléséről. Korántsem valamiféle merev, türelmetlen szigor jegyében formált véleményt - az ilyesmi roppant távol állt tőle -, épp