Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 15. (Budapest, 1995)

RENNER Zsuzsanna: R. M. Soelaeman Pringgodigdo, a műgyűjtő diplomata emlékére

zenekar hangszereit, a kriszeket, a hagyományos ruhadarabokat pedig, mint egy letűnőfélben levő életforma rekvizitumait a hagyományőrző családokban is inkább csak az idősebb generáció vigyázta féltő gonddal. A jávai hindubuddhista korszak (i. sz. II-XVI. század) művészeti emlékeinek tetemes része persze már jóval ezt megelőzően a Batáviai Társaság, majd utódja, a jakartai Nemzeti Múzeum birtokába került, illetve külföldi múzeumok és magángyűjtők gyűjteményeibe vándorolt, de az egyéb régiségek és néprajzi tárgyak ekkoriban még viszonylagos bőségben hozzáférhetőek voltak. Éppen a következő egy-másfél évtizedben azonban, amikor a törzsi kultúrák felszívódása rohamosan felgyorsult és a muszlim udvari kultúra utolsó maradványai is eltűnőben voltak, a hagyományos rituális és használati tárgyak tetemes részének a készítése megszűnt, s emiatt párhuzamosan az irántuk megnyilvánuló egyre fokozódó nyugati érdeklődéssel - e tárgyak egyre ritkábbá és nehezebben hozzáférhetővé váltak. E folyamatban valamelyes változást hozott a műtárgyakra vonatkozó kiviteli tilalom bevezetése a 70-es években. Ez a kormányzati intézkedés ugyanis felhívta a figyelmet bizonyos tárgyak értékére, és ezzel divatot is teremtett a jávai pénzarisztokraták körében, akik közül sokan ekkor kezdtek gyűjtéssel foglalkozni. Amikor az ötvenes évek végén gyűjteményének első darabjait megvásárolta, S. Pringgodigdo saját bevallása szerint még keveset tudott ezekről a tárgyakról. Véletlen szerencse vagy ösztönös megérzés volt-e, nem tudhatjuk, de legelső szerzeménye, az a porosan, félrelökve heverő tárgy, amelyre egy sportszereket árusító üzlet sarkában lett figyelmes, s amelyről utóbb kiderült, hogy ritka, XVIII. századi jávai faszobor, gyűjteményének máig egyik legértékesebb darabja lett. S miközben gyűjtőszenvedélye egyre újabb és újabb tárgyak megszerzésére sarkallta, mindjobban belemélyedt a tárgyak történeti, kulturális hátterének a felderítésébe is, részben a már említett kultúrtörténeti érdeklődésénél fogva, részint pedig azért, hogy a vásárlásoknál ne pusztán kétségtelenül meglévő jó érzékére kelljen hagyatkoznia. Az évek során széleskörű tudásra tett szert, különösen a jávai kultúra területén, s azon belül is kiváló szakértőjévé lett a nyugat-jávai Cirebon művészetének. A jávai kultúra jobb megismerését a hatvanas évektől kezdve klubok, társaságok (Javanese Culture Group, Yayasan Mitra Budaya) is szorgalmazták, amelyeknek aktív tagjaként tevékenykedett. A Mitra Budaya társaság által megjelentetett, s Cirebon változatos, de kevéssé ismert művészetének különböző aspektusait bemutató kiadványba

3 Soelaeman Pringgodigdo írta a maszktáncról (vajang topeng) és a festett üvegképekről szóló fejezeteket. Soelaeman Pringgodigdo számára a gyűjtés nem a vagyonfelhalmozás, megőrzés és gyarapítás egy formája volt, hanem az élet kiteljesítésének a módja, állandó örömforrás, amelyet másokkal is mindig meg akart osztani. A tárgyakat mindannyiszor a szépségük miatt vásárolta meg, nem pedig azért, hogy a gyűjteményében meglévő esetleges hiányokat pótolja. Épp emiatt nem is volt módszeres gyűjtő: nem törekedett arra, hogy minél teljesebb, lehetőleg hézagmentes indonéz művészeti gyűjteményt alakítson ki. Véletlenül bukkant a tárgyakra, vagy válogatott azok közül, amelyeket felkínáltak neki. Mindezek ellenére gyűjteménye, amely az évtizedek során több száz darabra duzzadt fel, térben és időben az indonéz szigetvilág művészetének szinte minden fontosabb korszakát és tárgytípusát reprezentálja, ha esetenként csak egy-egy darabbal is. Az egyetlen jelentősebb kivétel a kőszobrászat, de ebben talán a szállítási nehézségek is közrejátszhattak, hiszen Soelaeman Pringgodigdo gyűjteménye kedves darabjait - ez több száz tárgyat jelentett - maga körül szerette tudni. A gyűjtemény vele utazott, végigkísérte őt európai és tengerentúli állomáshelyein, s viselte a muzeológusszemmel olykor meglehetősen mostoha éghajlati és tárolási körülményeket. Ez azonban távolról sem a megbecsülés hiánya volt a tulajdonos részéről, hanem ismét csak arra utal, hogy számára ezek a tárgyak nem egyszerűen műtárgyak, hanem életének szerves részei voltak. A „régiségekhez" való viszonyát minden bizonnyal származása és neveltetése is befolyásolta. Soelaeman Pringgodigdo anyai ágon her-