Szilágyi András (szerk.): Ars Decorativa 14. (Budapest, 1994)

FAJCSÁK Györgyi: Luo-han-festmények a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum kínai gyűjteményéből

FAJCSÁK GYÖRGYI LUO-HAN FESTMÉNYEK A HOPP FERENC KELET-ÁZSIAI MŰVÉSZETI MÚZEUM KÍNAI GYŰJTEMÉNYÉBŐL A szanszkrit eredetű arhat, arhan szó (kínaiul luo-han) érdemre méltót jelent. Shakyamuni Buddha tanítványait és első követőit nevezték így, akik elérték a lelki fejlődés legmagasabb fokát: a megvilágosodást. Kínában már az i. sz. V. század előtt találkozunk a buddhista tant védő, indiai eredetű tizenhat luo-han említésével, akiknek körét a kínai buddhista hagyomány két további személlyel - Fu-hu és Jiang-long alakjával tizennyolcra, majd ötszázra bővítette. Tiszteletük a IX. században virágzott fel, és a hiteles történelmi személyiségek mellett számos, a legendák homályába vesző alakot is találunk közöttük. A luo-han-ok kultuszának központja a X-XI. századtól kezdve a dél-kínai Tiantai-shan (hegy) (Zhejiang tartomány) lett,

1 s tiszteletük innen terjedt el az egész kínai birodalomban. A legkorábbi kínai luo-han-ábrázolásokat a barlangtemplomok falfestményein és reliefjein láthatjuk. Nagyobb kompozícióba ágyazva Shakyamuni, Maitreya vagy Amitabha Buddha alakjának két oldalán sorakoznak a tanítványok a Shakyamuni Buddha életét bemutató (jaiaka), illetve a Nyugati Paradicsomot ábrázoló jelenetekben. Önálló témaként - tekercsképsorozatban - a IX. század híres festője Guan-xiu (832-912) örökítette meg őket, s ettől kezdve kultuszukkal együtt ívelt fel népszerűségük a kínai buddhista művészetben. Noha a luo-han-ábrázolások sokat merítettek a taoista halhatatlanok alakjait és sajátos világát megörökítő festményekből is, X-XIII. századi ábrázolásaik szorosabb rokonságot mutatnak a chan buddhista művészettel, különösen a chan szerzetesportrék műfajával. A chan szerzetesek ugyanis saját elődeiket látták a vándorló, kéregető luo-han-okban. A XVI-XVII. század fordulóján a kínai festészetben - hosszú szünet után - ismét megnőtt a luo-han-okat ábrázoló alkotások száma. Ennek magyarázatát a Ming-dinasztia hanyatlásában és bukásában kereshetjük, ami ösztönözte a kínai írástudók buddhizmus felé fordulását. A XVI-XVII. század fordulóján a luo-hanábrázolások kétféle hagyománya találkozott össze, melyek ötvöződésével kialakult a kínai megjelenítés jellegzetes eszköztára. Az egyik hagyomány a IX. századi festő, Guanxiu különös atmoszférájú, taoista halhatatlanokat idéző, luo-han-alakokat felvonultató, tekercsképeihez nyúlnak vissza, melynek főként a Song-kor chan festészetében voltak jeles követői. A másik hagyomány az írástudó (wen-ren) - főként a Zhe-iskolához tartozók - festészetében gyökerezett, ahol írástudóként, a kínai írástudók kedvelt időtöltéseit idézve örökítették meg a luo-han alakokat. Mindkét iskolától távol állt, hogy aszkétaként, indiai remeteként ábrázolják a luo-han figurákat. A Késő-Ming-kor nagy figurális festői (Wu Bin, Ding Yun-peng, Chen Hong-shou és Cui Zi-chong) mindkét hagyományból merítettek, de bátran nyúltak vissza a Hat Dinasztia és a Tang-kor figurális festészetéhez is. Iskolát teremtettek: megőrizték egyéni stílusukat, de figuráikat - legyen az jó vagy gonosz görbe tükörbe állítva groteszk vonásokkal jelenítették meg.