Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 13. (Budapest, 1993)
ZÁDOR Anna: Csernyánszky Mária, a barát szemével
nem kell hangsúlyozni. Ez a veszély nyilván legkevésbé az esztergomi gyűjteményt érintette, de én úgy éreztem, hogy az ilyen komoly feldolgozás jelenti a legtöbb védelmet a további pusztulás elhárítására. Mert ez komoly munka volt. Úgy tárgyalta a textíliákat, mint a legjobb szakemberek a régi festményeket — és akkor ezek voltak a fontosak. Mária az adatok megkívánt sorozatán túl a technika, a származás, az értékelés kérdésével foglalkozott és ezzel véleményem szerint — szinte első ízben avatta ezeket a fontos és becses egyházi szerelvényeket a tudományos kutatás tárgyává. Ez az igényesség, gondosság, ugyanakkor maximális tudósi szerénység jellemezte későbbi munkáit is. Feltehetőleg ekkortájt vagy valamivel később az Iparművészeti Múzeum munkatársa lett, következő dolgozatai főleg e múzeum anyagával foglalkoznak. Még pedig egészen más csoporttal, mint a disszertáció. 1936-ban a múzeum régi perzsa szőnyegeiről ír, 1938-ban régi keleti szőnyegekről, míg 1937-ben a múzeumban rendezett Régi brokátok kiállításáról. 1940-ben a varrt majd a vert csipkéről jelentetett meg kisebb méltató dolgozatot. Aki figyelemmel követi, mennyire elvesztette ez a régi és nemes technika vonzerejét akár gyűjtői, akár kutatói értelemben, felmérheti, milyen hasznos volt, hogy Csernyánszky igyekezett a textílművesség egész területét áttekinteni. Ez az igyekezet eredményezte azt a számomra legkedvesebb és terjedelmes tanulmányát, ami "A Valero család a régi Pest művészettörténetében" címen jelent meg. Ez példamutató írás és sokkal többet nyújt, mint amit címe sejtet. Nemcsak e spanyol eredetű család letelepedését, telekvásárlásait, teljes családi kapcsolatait kutatta fel levéltári dokumentumok alapján, hanem kitért mindazokra a művelődéstörténeti, ipartörténeti majd a polgári reprezentáció kérdésével kapcsolatos jelenségekre, ami e család tevékenységével kapcsolatos. Már röviddel a letelepedés után, a Király utcai gyárépület építésénél, kastélyszerű épületet emeltetnek a 18. század második felének későbarokk stílusában. De a következő generációk során ez az igény még növekedett és amikor a 19. század negyvenes éveiben a Hild József által tervezett, szerencsére ma is álló Honvéd utcai nagy gyáregységet létesítik, a palotastílus minden következménye megtalálható ezen az ünnepélyes és hatásos építészeti eszközökkel alkotott homlokzaton. Természetesen nem ez az elsődleges kérdés e tanulmányban, csak azért emelem ki, mert ilyen sokrétű szemlélet ekkor még eléggé szokatlan volt. Csernyánszky részletesen foglalkozik a Valero gyár műveinek: a selyemszövéseknek fellelhető vagy képzőművészeti ábrázolásból megismert darabjaival, esztétikai és ikonográfiái jelentőségével. Már megjelenéskor úgy véltem, hogy egész új szemlélet kibontakozásának vagyunk tanúi és ha ez sajnos csak kevéssé folytatódolt, nem írható a szerző rovására. A Gerevich-emlékkönyvben (1942) közzétesz egy alapvető tanulmányt az úrihímzésű miseruhákról és ezzel mintegy teljessé emeli disszertációjának eredményeit. Mindez puszta felsorolása annak a tág keretnek, amelyet Csernyánszky tanulmányai betöltenek, hiszen nem érzem magamat kompetensnek az igazi értékelésre és nincs is kellő terjedelem ennek taglalására. Gondos felkészültség, alapos megfigyelés és találó leírása a közölt tárgynak mindenkor erényei közé tartozott csakúgy, mint a minden tekintetben pontos adatközlés. Ezek a jellegzetességek azokra a katalógusok számára készített kisebb írásokra is vonatkoznak, amelyek múzeumi munkatársai írásaival együtt kerültek közlésre, olykor idegen nyelven is.