Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 11. (Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: „Az Losonczi Antal mozsdója medenczéstől" - és az esztergomi Mátyás-kálvária

1527-ben zálogba adolt darabját maga Várday érsek kellett, hogy visszaváltsa I. Ferdinándtól. Itt kell közbevetőleg megjegyeznünk, hogy ez az 1549. évi összeírás nem tartalmaz olyan tételt, amely a Losonczy-kancsóval és -tállal azonosítható lenne. Ez a körülmény azonban, véleményünk szerint, nem zárja ki azt a feltevést, amelyet a fentiekben megfogalmaztunk, s amely szerint a kancsó és a tál Várday érsek számára készült volna. A conscriptio ugyanis túlnyomórészt szakrális rendeltetésű darabokat klenódiumokat - sorol fel; profán célra készült ötvösmunkák, valamint az érsek személyes használatú nemesfém tárgyai alig, jószerint egyáltalán nem szerepelnek benne. Megjegyezzük egyébként, hogy az érsekhelytartó halála és a jegyzék elkészítése között csupán négy nap telt el. Ami a Várday Pál és I. Ferdinánd közötti - részleteiben ugyan nem ismert, ám az adatok tanúsága szerint bizonyosan létrejött zálogügyletet illeti, annak tanulságait érdemes végezetül röviden összefoglalni. A későbbi fejlemények ismeretében megállapítható, hogy az esztergomi kincsek elzálogosítása 1527-ben - éspedig az I. Ferdinánd részére történt zálogba adás - végső soron igencsak szerencsés lépés volt. Valószínű ugyanis, hogy ez volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a káptalan legértékesebb műalkotásai - közöttük a MátyásKálvária - elkerüljék a biztos pusztulást. Ezt a lépést, mint láttuk, Várday Pál érsek tette meg. Kétségtelen az is, hogy a kincsek visszaváltása komoly pénzügyi erőfeszítést követelt. Ezt a bizonyosan nem csekély anyagi áldozatot nyilvánvalóan ugyancsak az érsek-helytartó hozta meg, amint azt az ő személyes tulajdonának - saját ingó javainak - 1549. évi összeírása igazolja. Várday Pál érsekről a kortársainak többsége meglehetősen elmarasztalólag nyilatkozik, s az a vélemény sem különösebben hízelgő, amit a későbbi történetírás mond róla. Nem éppen állhatatos, korántsem feddhetetlen erkölcsű személyiség, aki, ha királyi helytartóként ugyan kevésbé, ám főpapi minőségében igencsak súlyosan elmarasztalható: a magyarországi katolicizmus az ő érseksége idején éli át történetének legsúlyosabb válságát. Ám, ha tevékenységét mérlegeljük, úgy tekintettel kell lennünk a fentiekben elmondottakra is. Világosan látható ugyanis, hogy igen jelentős mértékben - talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy elsősorban - neki köszönhető az, hogy az esztergomi kincstár kiemelkedően értékes műkincsei - közöttük Mátyás király Kálváriája - fennmaradtak, éspedig határainkon belül, hazai tulajdonban maradtak. Hasonlóan ambivalens ítélet az, amelyet kortársáról, Losonczy Antalról alkothatunk. Akár az érsek-helytartó, ő is a magyar történelem egyik legválságosabb korszakában élt, ám működése aligha vált az ország javára; tetteit mindenekelőtt önös egyéni érdekek motiválták. Ugyanakkor kétségkívül neki köszönhető az, hogy a hazai késő-reneszánsz ötvösművészet legkitűnőbb, legjelentősebb alkotása megszületett; nevének említése nélkül nem írható meg a régi magyar iparművészet története. Ez a körülmény, csakúgy, mint Várday Pálnak a fentiekben tárgyalt lépései, egy közkeletű, már-már közhelyszerű megállapítást példáznak. Műalkotások létrejöttében, megőrzésében, s fennmaradásában játszott szerepük, akár egyetlen megrendelői gesztusuk, olyan személyeknek is hírnevet, sőt bizonyos elismerést szerez, akik nem tartoznak a nemzeti múlt megbecsült, dicső alakjai közé, akiknek a történetírás, s a késő utókor ítélete szerint a jogos feledés, vagy épp elmarasztalás jutna osztályrészül.