Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)

SZILÁGYI András: Egy diplomáciai ajándék a 17. századból

ötvösmű, a Petzolt-serleg adományozásának egyelőre nyitott kérdéséhez. A fent idézett szűkszavú források csupán annyit mondanak, hogy Frigyes a tárgyat Thurzó Imrének adta. Hogy így történt, afelől nem is lehetnek kétségeink. Kérdéses azonban, hogy csakugyan neki, vagy - s ez a szóba jöhető másik lehetőség - esetleg magának Bethlen Gábornak szánta-e? Minthogy egyértelműen eldönteni aligha lehetséges, ezt a kérdést, úgy tűnik, továbbra is nyitva kell hagynunk. Az ötvösmű későbbi históriája - az a tény, hogy a serleg a Thurzócsalád, majd az ő örököseik tulajdonában maradt - mindenesetre az előbbi lehetőséget látszik alátámasztani. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk az utóbbit feltételezni. Kétségtelen ugyanis, hogy a mű egy uralkodót megillető diplomáciai ajándék, melynek átadására nyilvánvalóan a konföderációt megerősítő tárgyalásokat követően, mintegy azok lezárásaként került sor. Ha viszont így volt, ha Frigyes csakugyan a szövetségesét, s nem annak megbízottját kívánta megajándékozni, akkor miért nem került a serleg a fejedelem kincsei közé, hogyan maradhatott a Thurzók családi „tárházában"? Nos, erre vonatkozóan egyelőre kénytelenek leszünk merő feltevésekbe bocsátkozni. Azt az esetleg felmerülhető vélekedést, miszerint Bethlen a szövetségesétől származó, s a követe útján neki küldött ajándékot nem lett volna hajlandó átvenni - vagy, ami ezzel egyet jelent, az ajándék tényét tudomásul véve magának a követnek adományozta azt -, nyugodtan kizárhatjuk. Ilyen eset a korszak diplomáciai érintkezéseinek történetében nem ismeretes, s ha mégis előfordul, az bizonyára komoly visszhangot kelt, s ily módon nem marad említetlen az egykorú forrásokban. A másik - egyébként semmiképp nem megengedhető - hipotézis, mely szerint a fejedelmi követség vezetője hűtlenül kezelte volna, nyersebben szólva elsikkasztotta volna a megbízójának szánt adományt, Thurzó Imre személyének, s a Bethlennel való kapcsolatának ismeretében nem jöhet szóba, mi több, eleve, kategorikusan kizárandó. Vajon azt jelenti-e mindez, hogy a fent említett két lehetőség közül az elsőt kellene mégis elfogadnunk? Ahhoz, hogy érdemben állást foglaljunk, meg kell kísérelnünk az adományozó szemszögéből megközelíteni a kérdést. A reálpolitika ügyeiben nem túlságosan jártas, annak követelményei iránt kevéssé fogékony tanácsosainak véleménye alapján, s a tárgyalásoknak a számára kecsegtetőnek látszó eredményében bízva Frigyes bizonyosra vehette, hogy a magyar országgyűlés mihamarabb, esetleg már a közeli hetekben összeül. Ha lehettek is némi kétségei a fejedelem szándékát illetően, erősen remélte, hogy Bethlen ezúttal nem fog kitérni a rendek döntése elől, s elfogadja a magyar koronát, amelyet egyébként már a legutóbbi, pozsonyi országgyűlés is felajánlott neki, 1620. január 8-án. Minthogy ez még a konföderáció megkötése előtt, tehát egy korábbi, kevésbé ígéretes politikai helyzetben történt, némi joggal vélhette úgy, hogy a királyválasztásra, s Bethlen megkoronázására immár csakugyan sor kerül. Ugyanakkor, ismerve saját, meglehetősen ingatag helyzetét, s tudva azt, hogy főrangú diplomatáinak szinte szünet nélkül különböző követségekben kell eljárnia, megvalósíthatónak, sőt, éppenséggel kézenfekvőnek tűnhetett számára egy sajátos lehetőség. Éspedig az a megoldás, hogy a Bethlennek szánt, s a várható koronázási ünnepségek alkalmával átadandó diplomáciai ajándékot az ő bizalmi „belső" emberére, prágai követségének vezetőjére, Thurzó Imre grófra bízza. Hogy csakugyan így történt-e, az természetesen nem igazolható. Mindenesetre az ismert adatok, s a műtárgy további sorsa ennek nem mond ellent, így ez a változat, véleményünk szerint, elképzelhetőnek látszik. Annál is inkább, mivel ez a hipotézis nagyon is összeegyeztethető a későbbi politikai fejleményekkel. Ha nem is egyhamar, pontosan négy hónappal a prágai tárgyalások lezárása után, csakugyan összeül Besztercebányán a ma-