Vadas József (szerk.): Ars Decorativa 10. (Budapest, 1991)
VINKOVICS Judit: A Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum két mongol szobráról
VINKOVICS JUDIT A HOPP FERENC KELET-ÁZSIAI MŰVÉSZETI MÚZEUM KÉT MONGOL SZOBRÁRÓL A lamaizmusban minden vallásos műalkotást, istenábrázolást „támasz"-nak 1 hívnak, mivel az emlékezet segédeszközeként utalnak arra a transzcendens világra, amelynek felidézésére készültek. Hogy a művek elérjék a kellő hatást, híven kell követniük az ikonográfia szabályait. A művész egyéniségével szemben a vallásos tartalmat elsődlegesnek tartó - s ezért szinte teljesen névtelenül maradt - lamaista művészetben csak ritkán azonosíthatók egy-egy alkotó művei. Tekintettel arra, hogy a fizikai és kémiai méréseken, elemzéseken alapuló kormeghatározás csak a távoli jövő lehetőségeként vetődik fel - s lehet, hogy nem is fogja beváltani hozzá fűzött reményeinket -, egyelőre a felszentelő feliratok és a stílusjegyek elemzése alapján végezhetjük el a lamaista műalkotások datálását, származási helyük megállapítását. Minthogy a fémszobrok viaszveszteses eljárással készültek, melynek során a modell elpusztult, a szobrok egyedi alkotások; így indokolt, hogy mögöttük feltárjuk az alkotó egyéniségét s ha lehet, személyét. A mongolok először a Jüan-dinasztia (1280-1368) idején ismerkedtek meg a buddhizmus tanításaival, ám ez az Első Megtérés csak a Pekingben élő arisztokráciát érintette. A XVI. század végén, délen a tűmet Altan kán (1507-1582), északon a halha Abatáj kán (1554-1586) támogatásával megindult Második Megtérés már végleg átalakította a mongol népek hiedelemvilágát; a lamaista buddhizmus véglegesen háttérbe szorította az ősi sámánhitet. Az újonnan alapított és épített kolostorokat kegytárgyakkal, a vallásos művészet alkotásaival rendezték be, ezeket egyrészt külföldről (Tibet, Kína), másrészt a kialakuló s már kezdetben jelentős értékeket teremtő mongol műhelyekből szerezték be. A többi buddhista országhoz hasonlóan Mongóliában is javarészt névtelen maradt a vallásos művészet. A régi időkből mindössze egyetlen kivételes tehetségű művész nevét őrizte meg az írott és a szóbeli hagyomány. Ő volt az Első Urgai Élő Buddha (Dzsebcundamba kutuktu), Dzanabadzar (1635-1723), a mongol művelődés és művészet sokoldalú egyénisége. Szülei, Gombodordzsi, a Dzsingisz kán Arany Nemzetségéhez tartozó s a halhák között erős hatalommal rendelkező tüsétü kán és felesége, Handdzsamc a fiút vallási pályára szánták. A tizenöt éves korától a Pancsen Láma illetve a Dalai Láma személyes tanításaiban részesülő ifjút Mandzsusrí földi megtestesülésének tartották 2 . Hitük szerint Mandzsusrí, a bölcsesség istene Buddha korától (i. e. VI. sz.) kezdve addig összesen tizenöt alkalommal reinkarnálódott jeles alakban India és Tibet földjén; tizenötödik jeles reinkarnációja a híres tibeti történetíró, Táranátha (1575-1634) volt. A sokoldalú tehptségű, s hosszú alkotó életet élő Magas Fényesség (mongolul : Öndör Gegen, Dzanabadzar egyik címe) szá-
