Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

SZILÁGYI András: Ignaz Wilhelm Dermer ötvösmüvei Magyarországon

hasonlóképp megmunkált, öblös tál tartozott; a két kanna tehát egy-egy kézmosókészlet, vagy keresztelő garnitúra darabja lehetett. A két tárgy megegyezik abban is, hogy sem ábrázolás, sem felirat, sem az egykori tulajdonosra utaló címer nincs rajtuk, sőt, még a korábbi provenienciájuk sem ismert. így a megrendelőik személye s készítésük körülményei nem állapíthatók meg. Mesterségbeli tudás, technikai felkészültség tekintetében az 1733-ból származó kanna nem állította különösebben nehéz feladat elé az ötvöst. Voltaképpen ugyanezt mondhatjuk Dermer további két magyarországi munkájáról, a táplánszentkereszti (Vas megye) Szent Lőrinc-templom monstranciájáról (1736) és arról a Szent Kereszt ereklyetartóról (1748), amelyet a szombathelyi püspöki palota kápolnájában őriznek; e tárgyak a korszak bécsi ötvösművészetének jó átlagszínvonalát képviselik.'

1 Az ereklyetartót a dekoratív ornamentika egy hangsúlyos eleme, az aszimmetrikus kagylómotívum alkalmazása teszi jelentőssé; e tárgy az osztrák iparművészet rokokó stíluskorszakának viszonylag korai emlékei közé tartozik. A magyarországi Dermer-művek közül ez utóbbi az egyetlen, amelyről biztosan állítható, hogy elkészítésére nem hazai megrendelő adott megbízást. Az ereklyetartót ugyanis 1806— 1807 körül Bécsben felülbélyegezték, és 1809—1810 körüli behozatali jeggyel fémjelezték. Művészi kvalitás, a plasztikus részletek igényes megmunkálása tekintetében a fenti három darabot kétségkívül felülmúlja az, a monstrancia, amelyet a mester 1731ben, a győri Szent Ignác-templom számára készített "(4- kép), s amely ma ott, az egykor jezsuita, ma bencés templom tulajdonában van.

5 A tárgy a barokk „sugármonstranciák" (Sonnenmonstranz) gyakori típusába tartozik; alakja, felépítése egy, a tridenti zsinat utáni években kialakult, Európa katolikus országaiban általánossá vált, s a 18. század második feléig továbbélő, tipikus megoldást követ. E művet mindenekelőtt az alakos ábrázolásai teszik különlegessé és egyedülállóvá. Barokk monstranciák talpkaréjain — festett zománcos vagy trébelt megmunkálásban — általában bibliai, többnyire passiójelenetek vagy az evangélisták ábrázolásai, olykor szentek legendái láthatók.*' A tárgyunkon megjelenő egyik ábrázolás — a klosterneuburgi kolostor alapítójának, Szent Lipótnak az apoteózisa —, bár ilyen összefüggésben ritkán fordul elő, voltaképp nem tér el ettől' a hagyományos megoldástól (5. kép). A talp másik, az előoldalon látható sokalakos jelenete viszont nem a szentek történetéből meríti tárgyát: Habsburg Rudolf életének egy legendás eseményét mutatja be. A Habsburg-ház tagjai közül Rudolf (1218—1291) lépett elsőként, 1273-ban, a német-római császári trónra, így hagyományosan őt tekintik a dinasztia alapítójának. A különböző krónikák és egyéb irodalmi feldolgozások számos változatban beszélik el a személyéhez fűződő legismertebb legendát, amely a következőképp summázható. Ifjúkorában Rudolf, midőn kíséretével vadászni indult, útközben egy pappal találkozott, aki a Viaticumot, s benne az Oltáriszentséget vitte. Az ifjú gróf leszállt lováról, átengedte, majd a papnak is adományozta azt, mert ő méltóbb rá. A történet folytatására, a legenda más-más részletekben bővelkedő, megannyi variációjára itt nem térünk ki, csupán az ilyen tárgyú későbbi irodalmi művek legkiválóbbikának, Schiller 1798-ban megjelent balladájának egy részletét idézzük: , Kinyargalna egyszer egy ifjú lovag Futos hegyi bakra vadászni, /' Apródja cipelte utána nyilát, / S amint lovagolva a jó paripát / Elér vala egy