Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

VARGA Péter: Egy 17. századi karabély restaurálása

E színváltozás viszont más matériák, például műanyagok esetében nem lenne elképzelhető. A részek és a pótlások ragasztását sokszor kipróbált, epoxigyanta alapú UHUplus anyaggal végeztem. Az enyvvel történt eredeti ragasztás a nedvesség hatására elengedett; az epoxigyanta viszont igen megbízható anyag, s előnye, hogy kötéskor nem zsugorodik. A farészek összeragasztása egy esetben csapolással, szorítók és faalátétek segítségével történt (20. kép). Az alátétek lapjait vastag papírral vontam be, hogy a szorítás során kipréselt ragasztó ne tapadjon közvetlenül az alátéthez. A papír ugyanakkor bizonyos rugalmasságot is biztosít. Az ágyazat ragasztását úgy kellett elvégezni, hogy a több helyen lévő repedések pontosan illeszkedjenek. Külön gondot okozott, hogy a sérülések következtében a faágyazat viszonylag épen maradt része is meghajlott. Ezért a ragasztás csak a cső és a töltővessző behelyezését követően, egyenletes szorító kötéssel volt elvégezhető (21. kép). A tust és a cső ágyazatát összeillesztés után asztalon, két leszögelt faék között, oldalról szorítókkal lefogatva, a fegyver végeit külön kiékelve ragasztottam össze. Az elefántcsont és csontrészek tisztítása, mint ismeretes, bonyolult feladat, több okból is. E porózus matériák vízre érzékenyek, színük a szennyeződések hatására erősen, s különböző mértékben változik. Ha huzamos ideig földbe kerülnek, akkor anyaguk a víz és sók hatására megritkul, szerkezetük szivacsossá válik. A részint eltávozó szerves anyag helyére a földben szilikát épül be, a csont fosszilizálódik. A tisztítás oldószeres oldat és alkohol egymást követő alkalmazásával végezhető, lényeges, hogy minél rövidebb legyen az előbbi fázis. A kalciumkarbonát oldására egyszázalékos sósav oldat a legmegfelelőbb. Egy-egy fázisban egy négyzetcentiméternél nagyobb felület nem kezelhető, mert az időközben képződő széndioxid roncsolhatja az anyagot. Igen lényeges, hogy a savat a pezsgés megszűntével felitassuk, majd egyperces éterfürdő után desztillált vízzel többszörösen kimossuk a nyomait. Korábbi tapasztalatok, s e kérdésben kiváltképp jártas kollégák útmutatása alapján úgy véltem, hogy az elefántcsont fehérítésére 5— 10%-os oxálsav alkalmazása a legmegfelelőbb. A fegyver restaurálása, egyebek között arról győzött meg, hogy ez az eljárás csak olyan részek esetében végezhető, amelyeken a beszívódás, a fosszilizálódás mértéke viszonylag csekély. A hiányzó elefántcsont díszítmények pótlásához két régi — az 1930-as években készült — fénykép állt rendelkezésemre. A pótlásra kerülő részek vésett ornamentikájának pontos rekonstrukcióját e fotók tették lehetővé. Hiányzó csontrészeket a golyótartó tokfedél végén, s a tus alsó élén pótoltam. Ezeket kereteztem, a díszítményt a régi fénykép alapján belevéstem, ahol viszont ez nem látható, ott a vésést nem pótoltam. Az apró, vékony elefántcsont applikációk részint helyreállíthatók, részint pótolhatók voltak. A vékonyra vágott elefántcsontot egyenletesre kellett reszelni, puhítani, hajlítani, majd az ágyazatba helyezni, végül visszakeményíteni. Az ágyazat tus felőli harmadán lévő hiányos csontot kiegészítettem. A Nemzeti Múzeumbeli egykorú művek, valamint az ottani fegyvertárban őrzött fotógyűjtemény és dokumentáció tanulmányozása során ugyanis fény derült arra, hogy az itt megjelenő csontdíszek formái, s motívumkincsük hagyományosan megegyezik a töltővessző hüvelynyitó díszcsontéval. Ügy vélem, hogy e karabély kizárólag díszfegyverként szolgált, s használatban soha nem volt. Működőképes, jó állapotban lévő acéllemezének kopásmentessége is díszfegyver voltát igazolja. A munka végső szakaszaként a farészeket enyhe poli-