Forgács Éva (szerk.): Ars Decorativa 9. (Budapest, 1989)

VARGA Péter: Egy 17. századi karabély restaurálása

anyagok esetében más-más módon érvényesült. A fegyver kovácsoltvas részeit a korrózió erősen megtámadta (15. kép). A közel négy év folyamán a felszínről leszivárgó nedvesség és a talajvíz a vasoxidot beleoldotta a csővel érintkező faágyazatba és a csontdíszítményekbe, erős bámulást, feketedést okozva. A feketedett farészek néhol annyira meggyengültek, hogy a feltárás, mozgatás során egyes darabjai kitöredeztek. Az enyvvel ragasztott csont- és gyöngyház applikációk némelyike elvált az ágyazatától, kipotyogott, s közülük több el is veszett (16. kép). A tus és az ágyazat a nyomás hatására kettétört, a lakat alaplemeze ívesen deformálódott. A fémberakott díszítmények bizonyos elemei meglazultak, kisebb részei helyenként ki is hullottak. A cső elhajlott, szétrepesztve, helyenként széttörve az ágyazatát (17., 18. kép), amelynek applikált díszítményei ennek folytán összetörtek, s nagyobbrészt kihullottak. A tust díszítő kör alakú apró elefántcsont lapok többsége is hasonló sorsra jutott, ezek jelentős része el is veszett. A különféle alakú gyöngyház díszítmények közül nyolc darab nem került elő. A fából készült tagozatok egyes részei, főként a tuson, a nedvesség hatására felszálkásodtak, lepusztultak. A részletes állapotleírás után, a restaurálás első szakaszaként különválasztottam az acél- illetve kovácsoltvas tagozatokat (19. kép) a fa- illetve csontrészektől. Az előbbiek vizsgálata során megállapítottam, hogy azok a korrodált réteg alatt erős, tömör vasmaggal rendelkeznék. Legmegfelelőbb eljárásnak a ferropassitos kezelést tartottam. Ez savas tisztítószerben inhibitorként hat, minthogy a fémfelületen oldhatatlan foszfáttartalmú réteget képez, így a tiszti títást lehetővé teszi, s a fém ép rétegének védelmét is biztosítja. A csövet benzinesvattás zsírtalanítás után belehelyeztem a vegyszeres oldatba, oly módon, hogy teljesen ellepje azt. Ha ugyanis nem így történne, akkor a levegő és az oldat találkozásának vonala mentén csík keletkeznék, melyet később sem lehetne eltávolítani. A kovácsoltvas tagozatokat többszöri forgatás után lehetett kiemelni e „fürdőből", majd a felületeket drótszálas „kracckefével" kellett többször áttisztítani. Ez az ismétlődő eljárás a rozsda további lazulását is elősegítette, miközben a mélyebben ülő korróziós gócokat sikerült kipattintgatni. Különös gondot, s némiképp eltérő eljárást igényelt a tausírozott lakatlemez tisztítása, amelyet rövid ideig vegyszeresen, illetve egyengető kéziszerszámokkal végeztem, ügyelve arra, hogy a helyükön maradt, berakott díszek ki ne hulljanak. Ezután a kovácsoltvas tagozatokat szódabikarbónás bedörzsöléssel közömbösítettem, majd többszöri desztillált vizes fürdővel kezeltem. Szárítás után a felületeket „ballistol" fegyverolajjal passziváltam. A fegyver csövét ólomformára illesztve, faés gumikalapács segítségével sikerült kiegyenesíteni. A múzeumba szállítás után a rárakódott földet s egyéb szennyeződéseket eltávolították a karabélyról, ennek köszönhető, hogy állapota nem romlott tovább. A farészek állaga nem tette indokolttá epoxigyantás, poliészteres átitatásukat. Előkezelés után alkoholos tamponokkal áttisztítottam a fafelületeket, ez a csontra sem volt káros hatással. A fertőtlenítést nátriumpentaklórfenolát megfelelő százalékos oldatával végeztem. A nagyobb hiányokat legcélszerűbb — ha erre mód van — saját anyagukkal pótolni; ez vonatkozik a hiányzó gyöngyház, elefántcsont és csont részekre is. Ezt a korszerű múzeumi restaurálás során általánossá vált gyakorlatot ugyanannak a részint eredeti, részint pótolt anyagnak az azonos tulajdonságai indokolják. Az új anyag a régihez hasonlóképp „öregszik", színe az utóbbihoz „hozzáérik".