Amerikai Magyar Értesítő, 1982 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
I 1 ERTESITO Hűséget fogadunk a zászló előtt, amely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Tamási Áron f Amerikai Magyar f ff HUNGARIAN MONTHLY Baltimore, 1982. január hó XVIII. évfolyam, 1. szám FLORIAN TIBOR: Tizenhatmillió magyar hitével Nem New Yorktól, Amerika és a modern világunk Bábel-éből irom ezeket a sorokat. Ott, mint a Szabad Európa Rádió Magyar Osztályának munkatársa 23 és fél évig az amerikai és a világpolitika boszorkánykonyhájának üstje fölé hajolva kellett élnem. És kint az utcákon az acél és a beton temetője vett körül. Lárma és szitok, őrjöngő nyelvzavar, sikoltó szirénák, az önmaga érdekeit néző önzés és a gyűlölet hullámai csaptak föl az égig s azt kellett látnom, hogy az embert és a magyart a politika és az anyagi javakért folytatott harc úgy választja szét, mint a szakadék a hegynek két oldalát. A templomok, a lélek és a hit menedékei pedig mint elárvult gyermekek úgy térdeltek az óriás, gőgös felhőkarcolók között. Ez volt az a korszak, amikor a tudomány, az irodalom, a művészetek és a hirközlő eszközök megfertőzött egyénei közül egyre többen hirdették, hogy "az Isten halott" s a politika, a gazdaságtudomány s az ész hivalkodó mutatványai döntik el az ember sorsát, épitik föl számára a boldogabb jövőt. S ime alig néhány évnek kellett eltelnie, hogy az Ígért boldogságtól egyre távolodó emberek, minden felekezethez tartozó miliós tömegei tegyenek New Yorkban és szerte Amerikában hitükről vallomást II. János Pál pápának. Most nem a Bábái tornya alatt irok, hanem egy new englandi kisváros melletti hegyoldalon, FÄY FERENC: UTOLSÓ SZÓ JOGÁN Uram, elég, elég a harcból. A népem éhes és sovány. A fegyverünk, mit ősi dacból beléd ütöttünk, csorba rég.. . Szavakkal hullok hát eléd, a szó utolsó, szent jogán. Nézd! itt a bűnünk, itt a jussunk s a bűneinkre itt az ok: az, hogy mi balgán hinni tudtunk mindenkinek és mindenért, fegyverbe álltunk, míg a vér fogyott, fogyott... s ma itt vagyok. Árpád ? a cél én voltam benne Az új hitet, mint egy barom én hordtam dómmá. Majd nevetve az Iszter sziklái fölött... szekérre rakta püspököd e kéz, Uram, az én karom. Az éj pogány táltosnak nézett, de reggel gyóntak s Vajk—az úr — meghagyta orrom. S szent igéket mormoltam serpenyők felett, míg cseppfolyósult béke lett az ólom s hived lett Vazul. Nemesebb úr, esettebb pór, tán nem járt porodban még soha. Bennem hamvadt eszmévé trónján Dózsa s az úri-láng felett, az én hitemmel hencegett keresztet tartva Zápolya. Vér kellett? Adtam, hogyha kértek Pedig a vér nemes hitel, S kamatként kaptam szent igéket s Nádorfehérvárért adott harangjaid ma, félhalott fajtám ingyen csendítik el. Nem kérkedés. E szó erőmnek kiolthatatlan fénye új. Mert fény nélkül órjássá nőnek a férgek és a félelem hérosszá lesz. Éli bennem a győztesek törvényeit. Föl hát, Uram. Legyen e pár szó zsákmányod s ráadás fejem. Csak küld haza pihenni vágyó harcokban megfogyott, szegény, hazátlan fajtám. S bűnömért ne állj bosszút a népemen.
