Amerikai Magyar Szó, 2007. május-augusztus (105. évfolyam, 292-295. szám)

2007-05-09 / 292. szám

2007. MÁJUS 9.

Gyerekeknek

MAGYAR SZÓ — A HÍD 27

A NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ

A FÁJÓS FOGÚ OROSZLÁN

Amikor Bruckner Szigfrid, a kiérdemesült cirkuszi oroszlán először üvöltött föl, Vacskamati megjegyezte:- Ijesztgetni akar bennünket.

A második ordításnál azonban már gyanakodni kezdett.- Talán éhes - mondta.- Lehetetlen - rázta a fejét Ló Szerafin, a kék paripa -, tegnap kapta meg a nyugdíját, és negyven kiló parizert vett magának.- Világos, telezabálta magát - vélte Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl. - Azért ordít, mert negyven kiló parizer nyomja belülről.

És ekkor megint fölhangzott a fájdalmas oú-aú-uó. Bruckner Szigfrid ordított. Keservesen.- Mégiscsak meg kellene néznünk - mondta csendesen Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.- Úgy van - bólintott Mikkamakka -, megtekintjük.

Fölkerekedett az egész társaság. Elöl ment Mikkamakka és Vacskamati Mamintival, a kicsi zöld tündérrel. Utánuk Ló Szerafin, Nagy Zoárd és Aromo, legvégül pedig Szörnyeteg Lajos, a legjobb szívű behe- mót és Dömdödöm.

Bruckner Szigfrid egy tölgyfa alatt ült, mellette érintedenül hevert a negyven kiló parizer.- Mi az, talán meg akarsz vendégelni bennünket? - kérdezte Vacskamati.- Itt van - mondta síri hangon Bruckner Szigfrid -, csak egyétek meg, faljátok föl, tömjétek magatokat... Mit se törődjetek vele, hogy a halotti toromra tartogattam.- Mire? - érdeklődött Mikkamakka.- A halotti toromra - mondta még síribb

V1& fe^npsfe|^^Íőlép#áf^^^feda- teämf^ß^iszi^^rSpßodanekern.

I NWcsótíiíenilt^^^MezteM^&makU^VáMióMwöPott Banner Sawfi^: in h J*

ff .^ffltfgfepgta 'WÚ^

rtirititílWi

fMm

kaÉiHBQI fí^dra6MÖa«wz rári' pepita!

. ?3

Ahá! Most vették észre. Szigfrid a piros nadrágtartóját vette föl.

Mert nadrágtartóból kettő volt neki. Egy szürke és eg)7 piros. Nagy ünnepnapokra pirosba öltözött.- De hát ne ordíts már, mondd meg, hogy mi bajod! - fordult hozzá Mikkamakka.- A fogam - suttogta Bruckner Szigfrid -, a fogam!

Ojjé, a hideg csak úgy futkosott a hátukon: Hű, a foga!- Nagyon fáj? - kérdezte részvevőén Aro- mo.

Bruckner Szigfrid rázta a fejét.- Nem, egyáltalán nem fáj... Most - tette hozzá jelentőségteljesen. - Most még nem fáj. De majd... egy-két nap múlva... aú-oú- uó... én úgyis meghalok. Ide nézzetek!

szen^ffl^^P^IMmpi |A|ß|- Hát bizony, ez

zongva Mikkamakka. j y]j1 i| u'i{Mjk'- Eg)7 lyuk - bólogatott Vaé^típatj^ 'J- Lik - mondta Ló Szerafin. |!M|l1piy- Lyukacska - így Szörnyeteg flfókl \ t, ?! ^jaftacska - toldotta meg Nagy

mondta bánatosan w^jtfti* jJ^CTm^kner Szigfrid szöi^y&á|é-|

'^^i^w^játék. és ütök, vá Jfefe »»*«P6l&uklott a hangja - es jfifau |nt^r.„ =fa^Jjto'apok - zokogta -, tuA^y^tóhwl 4IpP&... Ezzel... Nézzétek j |Mh/ <^Öom '^íondta ekkor^^i^^do^

femer\Sz^df^%^ galléron

jiyfofifd^^ life#?

ElikrOlläcskär LtuKátóká'H^?!^^»- ki-luki? Mi?!- Dödöm, dömdödöm - rázta a fejét ijedt arccal Dömdödöm.

Látszott, azt magyarázza, hogy dehogyis ilyesmiket mondott. Sőt, ellenkezőleg!- Azért mondom! - engedte el Bruckner Szigfrid, s azon nyomban sírva is fakadt. - Jaj de sajnálom, jaj de szánom, jaj de siratom szegényt!- Kicsodát? - kérdezte gyanakodva Aro- mo.- Kicsodát? Kicsodát? Hát kinek lyukadt ki itt a foga? Ki van itt halálra ítélve? Kicsoda? - s nehogy kétsége legyen bárkinek is, megdöngette a mellét. - Magamat! Magamat szánom, siratom, sajnálom. Aromónak elege volt már a nagy siránkozásból. Lebiggyesztette a száját.- Inkább a fogmosást gyakoroltad volna annak idején. Most nem kellene siránkoznod.- Azt állítod, hogy sohasem mosok fogat?!- pattant fel Bruckner Szigfrid.- Azt - mondta Aromo.

Bruckner Szigfrid lehajtotta a fejét.- Hát ez igaz. Ez igaz, Aromo, bevallom. De az nagyon csúnya rágalom volt, hogy annak idején se mostam fogat. Mert annak idején igenis mostam.- Ezt nem értem - akadékoskodott Vacskamati -, elismered, hogy sohasem mostál, de azt állítod, hogy annak idején mégis mostál...- Mit értesz te, mit?! - háborgott színészie- sen Bruckner Szigfrid. - Ezt a pofonegyszerű dolgot nem érted? Sohasem, de annak idején mégis. Mit nem értesz ezen?- Már elnézést - rebegte Szörnyeteg Lajos -, akkor mikor mostál te fogat?- Majd én megmondom, mikor - rikoltotta Aromo. - Mikor a hírt a birka írta, mikor a róka volt a tyúknak a legjobb móka, mikor a szamár volt számtantanár, mikor egy pálcán kézen állt a fálcán, és mikor a récék voltak az észmércék.- Ez gyönyörű szónoklat volt - nézett Aro- móra tátott szájjal Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa.- Különösen az volt szép - suttogta Vacskamati -, hogy mikor egy pálcán kézen állt a fálcán.- Valóban nagyon szép szónoklat volt - mondta gyanakodva Bruckner Szigfrid -, de nem ártana, ha egyenesen is megmondanád, mit hadrikáltál itt. Azt állítottad, hogy7 mostam annak idején fogat, vagy7 azt, hogy nem? Az annak idejénről beszélj!

j'folytatjuk)---.....----—....................—------------------_____

Honnan ered az a szóké: a lábakat az asztalra rakni?

Angliában és Amerikában ma is él az a szokás, hog}- a férfiak ha klubjukban vagy pipázószobában összeülnek, egyik vagy mindkét lábukat felrakják az asztalra.

Ez a nálunk modortalaaságnak minősülő szokás nem valami különcködő hajlam vagy bogarassá» fattyúhajtása, hanem különös viszonyok sorál kialakult s kitüntetést jelentő engedménye vezethető vissza. Tudnunk kell ugyanis, hogy eredetileg csak annak a tengerésznek volt szabad lábát az asztalra raknia, aid a Jóreménység-fokát vagy a Hom-fokot körülvitorlázta. Mégpedig azzal a megszorítással, hogy aki csak ezek egyikét hajózta körül, csak az. egyik lábát, aki mindkettőt, az mindkét lábát felrakhatta - a nagy7 hajósteljesítmény jutalmául.

Ennek az engedménynek az a magyaráza------------------------------------------------CSUKÁS ISTVÁN Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona, az ablaküvegen át rám nevet, amit nem tudok megunni soha, a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én, örökzöld időmből kipislogok, a létezés halhatatlan ívén a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek, s kinyílok mohón, mint tavaszi ág, ledobjuk, unt kabátot, a telet, s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel így fordulok én is a fény felé, s tudom, hogy majd a többi szelíddel lelkem földi jutalmát meglelé!

ta, hogy a vitorlás hajók idejében a fregattok hadapródjainak étkezői nagyon szűk helyen voltak. A bútorzat is csupán ládákból, lócákból és asztalból állott. Az asztal alatt pedig sok kacat volt elraktározva, úgyhogy valójában szó sem lehetett kényelmes ülésről. így alakult ki az a szokás, hogy a tapasztaltabb, tekintélyesebb hadapród az asztal alá nem térő lábár az asztal lapjára rakhatta föl.