Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-08-18 / 265. szám
2006. AUGUSZTUS 18. Gyerekeknek Hans Christian Andersen A rút kiskacsa (3.) MAGYAR SZÓ —A HÍD 25 Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a rózsás fényben egy sereg pompás, nagy madár szállt föl egy bokrosból. A kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ragyogó fehér volt a tollúk, a nyakuk karcsú és szépen ívelő - hattyúk voltak. Különös volt a hangjuk is, az is, ahogy meglendítették karcsú szárnyukat, és szálltak a hideg ég alól meleg ég alá, tengerek partjára. Magasan repültek, igen magasan, s a rút kiskacsát különös érzés járta át, szédelegve forgott a vízben, nyakát nyújtogatta a pompás madarak után, s felrikoltott, de olyan furcsa hangon, hogy maga is megrémült tőle. Nem tudott másra gondolni, csak a ragyogó tollú, boldog madárseregre; amikor eltűntek a szeme elől, lebukott a mélybe, s amikor felmerült, egészen különös érzések kerítették hatalmukba. A Olyan kemény hideg volt, hogy a jég ropogott, mint az üveg, s a kiskacsa már a lábával törögette a lék vékony jéghártyáját. A végén minden ereje elhagyta, s belefagyott a jégbe. Másnap reggel egy paraszt ment arra, meglátta, fabocskorával föltörte a jeget, és hazavitte a kiskacsát a feleségének. Ott a melegben aztán feléledt a dermedt kis jószág. A gyerekek játszani akartak vele, de a kiskacsa azt hitte, hogy ők is bántani akarják, riadtan fölröppent, de egyenesen a tejes köcsögbe esett, és szétlocs- csantotta belőle a tejet. Az asszony sápí- tozott, összecsapta a kezét; a kiskacsa akkor a vajasbödönbe röpült ijedtében, onnan a lisztesszuszékba, s újra ki. O, nevüket sem tudta azoknak a madaraknak; azt se sejtette, hová repültek, mégis úgy megszerette őket, mint még senkit a világon. Nem irigyelte őket, hogy is vágyakozhatott volna arra, hogy hasonló legyen hozzájuk! Hiszen azzal is beérte volna a szegény, rút kiskacsa, ha a baromfiudvar népe megtűri! Aztán lehullott a hó, beköszöntött a hideg-hideg tél. A kiskacsának szakadatlan úszkálnia kellett, hogy be ne fagyjon körülötte a víz, de a lék, ahol úszkált, minden éjjel keskenyebb lett. Találd ki! Szürke szárnyú nagy madár, szürke lesz a nagy határ, ha ősszel a földre száll. (köd) Erdő, mező a hazája, hol ételét feltalálja; de ha éhség sanyargatja, a falut is felkutatja. Belopódzik az udvarba, libát, tyúkot öldös sorba, szereti a sajtot, mézet, s rákot fog? ha hozzáférhet. istenem, milyen tépázottan került elő! Az asszony mérgesen vágta utána a piszkavasat, a gyerekek egymás hegy én-hátán rohantak, hogy megfogják, kacagtak és visongtak; szerencse, hogy az ajtó nyitva volt, s a szerencsétlen kiskacsa kimenekülhetett a bokrok alá, a frissen esett hóba. Ott kimerültén leroskadt. Nagyon szívfájdító volna elmondani, mennyi ínség meg nyomorúság jutott azon a kemény télen a szegény rút kiskacsának! Lombos, hosszú farka vagyon, ravasz állat, ravasz nagyon. (róka) Lábam egy van, bordám több van, helyem itt van, helyem ott van. Napos időn otthon hálok, borús időn utcán járok. (esernyő) Aztán végre kisütött a jó meleg nap, pacsirta szántotta az eget - tavasz volt! A kiskacsa ott feküdt a nád között, ahol tanyát vert. Egyszerre csak kiterjesztette a szárnyát, és suhogva fellendült a magasba repült! Még magához sem tért, egy pompázó kertben találta magát, ahol almafák virultak, orgonabokrok illatoztak, s hosszú, zöld ágaikat kanyargó patak vize fölé nyújtották. Milyen szép, milyen üde volt itt a tavasz! Á vízre hajló ágak közül három gyönyörű hattyú siklott elő; hófehér tollúk halkan zizegett, s könnyedén ringatóztak a patakban. A rút kiskacsa tudta már a pompás madarak nevét, s most nagyon megsajdult a szíve.- Leszállók közétek, királyi madarak! Azt se bánom, ha halálra vagdaltok, amiért ilyen rút létemre közétek merészkedtem! Inkább ti öljetek meg, mint kacsák csípjenek, tyúkok vágjanak, szolgáló rugdosson, vagy a kegyetlen tél végezzen velem! - Azzal letelepedett a patak vizére, s a hattyúk felé úszott. Azok észrevették, és sietve siklottak elébe. - Csak öljetek meg! - mondta a szegény kiskacsa, és fejét a víztükörre hajtotta, úgy várta a halált. De mit pillantott meg a tiszta vízben? Nem a hajdani idomtalan, szürke tollú, rút kiskacsa képét, hanem egy pompás, gyönyörei hattyúét - tulajdon képe mását. Ha valaki hattyútojásból kel ki, haty- tvú marad, ha baromfinép között nevelődik is! Most már örült a hattyú, hogy annyi bajt és nyomorúságot ért; így tudta igazán értékelni a boldogságot. Hattyútársai körébe gyűltek, gyöngéden simogatták csőrükkel. Gyerekek szaladtak a kertbe, morzsát meg búzát vetettek a vízbe, s a legkisebb így kiáltott fel:- Nézzétek, új hattyú! - És a többiek vele örvendeztek: - Uj hattyú érkezett! Tapsoltak, ugráltak örömükben, futottak apjukért, anyjukért, fehér kenyeret meg kalácsot szórtak a vízbe, és azt hajtogatták:- Ez a legszebbik, ez az új. Olyan fiatal és olyan gyönyörűek a hófehér tollai!^ És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút kiskacsa előtt. A fiatal hattyú azt se tudta, hová legyen a nagy megtiszteltetéstől. Fejét a szárnya alá dugta, úgy megszégyenítette a dicséret. Boldog volt, nagyon boldog, de mégsem hivalkodott fel, mert a jó szív sohasem kevély. Arra gondolt, mennyit üldözték és csúfolták, most pedig mindenki a szépséges madarak leg- szebbikének mondja. Az orgonabokor ágai lehajoltak hozzá, megsimogatták; melegen, nyájasan sütött a tavaszi nap, s a fiatal hattyú szíve csordultig telt örömmel. Megrázta finom tolláit, karcsú nyakát magasra emelte, s forró hálával mondta:- Álmodni sem mertem volna ennyi boldogságról, amikor még rút kiskacsa voltam! Csinger Beatrix Altató A nyári szellő halkan susog, altatódalt zeng, kicsiny szoba ablakában pöttyös függöny leng. Bent a polcon, könyvek között álmodik egy mackó, | hintaszékben szunnyadozik egy kedves bohóc, Lackó. Fáradtan dől le a párnára Zümmögi, a légy, garázsban a kis autó alszik, mind a négy. Margarétás pléd alatt, angyali orcával szendereg egy picúr baba, lágyan csendül anyja szava, elringatta muzsikáló hangjával. VÉGE
