Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-21 / 261. szám
2006. JÚLIUS 21. Irodalom - Mozaik magyar szó-a híd 29 A gyerek kinyitotta az ajtót. Egy férfi állt előtte rongyosan, piszkosan, ezernyi sebtől vérezve. Megállt az ajtóban, teste kétszer meg-megvonaglott, bozontos, rőt szakállát az alvadt vér összetapasztotta, szemei mintha nem is látnának, olyan üvegesen merevek voltak, és kinn álltak a szemgödörből. Mélyet sóhajtott, majd teljes hosszában végigzuhant a konyha földjén. Fia rémülten nézte az idegent, nem ismerte meg az apját, akkor kapta fel a fejét, amikor a koppanást meghallotta, kis híján őt is magával rántotta. Mariska a szívéhez kapott. O nem téved, ő megérezte a szeretett lény közelségét, ha szeme nem is tudta látni a félhomályban imbolygó alakot. Szinte a levegőben lebegett felé az ágytól az ajtóig vezető úton. Ereje a boldogságtól megsokszorozódott, mikor fia segítségével a dikóra fektették. A látvány sem döbbentette le, tudta, hogy minden perc drága, azon nyomban tüsténkedett. Meleg vizet készített és a dézsába öntötte. Míg fiát orvosért küldte, alkohollal nekilátott a seb tisztításához, közben ébresztgette, becézgette.- Lajosom! Drága jó uram. Hála a magasságos Úrnak, hogy visszavezérelt hozzánk. Éjjel-nappal ápolta, így hónapok elteltével férje erőre kapott. Jó ember volt, csendes, családszerető. Míg Mariska napszámba járt, ő elvégezte a ház körüli teendőket, máshoz nagyon gyenge volt még. Azonban lelkileg annyira ösz- szetörte ez a helyzet, hogy ő férfi létére nem tudja családfenntartó helyét elfoglalni, hogy szinte búskomorrá lett. A rokonok, ismerősök a segítségükre siettek, adtak a kis szegénységükből, ki mit tudott. Ezt a helyzetet végképp nem bírta elviselni. Ha látta, hogy valaki kosárral a kezében zörgette a kaput, ő hátrament a kerti vécébe, és elő sem jött, míg ott volt. Felesége megértő, szerető simogatásokkal próbálta vigasztalni. - Nem fog ez sokáig tartani apjuk. Meglásd, tavaszra visszanyered erődet és olyan leszel, mint régen. Hallod? - emelte fel állát és akkor látta, hogy ennek a nagydarab embernek könnyek gyülekeztek a szemébe. Még sohasem látta sírni. Intett kislánya felé, ki megértette és apja ölébe telepedett.- Mesélj nekem apácska - kérlelte és megsimogatta szakállát. Az apja a kis test melegétől, a két kis kéz érintésétől elfeledte egy időre bánatát. Elfordult, észrevétlen letörölte könnyeit, majd mesébe kezdett. Lajos fia a sarokból nézte őket. Nem értette, hogy tud apja ilyen ócska göncökbe járni, és miért mondja mindenre, hogy úgy van jól, ahogy van. Ő egész másképp akar élni. Neki olyan ruhák kellenek, mint a Kocsmánszky testvéreknek, ő nem akar náluk dolgozni, inkább világgá megy. 1946 év őszén ikerfiúknak adott a mama életet. Nem tervezték, de ha már így esett, szeretettel fogadták őket. Janika és Bandika korán megismerte a nélkülözést. A nem megfelelő táplálkozás miatt, elég gyenge szervezetükön gyakran úrrá lett a betegség. Öt éves korukra még mindig három évesnek néztek ki. A helyzetük nem sokat változott, talán csak annyira, hogy időnként az apjuk is vállalt itt-ott egy kis alkalmi munkát, hogy valamivel ő is besegítsen. Szervezete azonban nem volt képes leküzdeni a régi sérüléseket. Egyik reggel nem bírt felkelni az ágyból. Magas láztól állandóan félrebeszélt. Két hétig tartó tüdőgyulladás miatt állapota kritikussá vált. Egyik este, mintha megérezte volna, hogy itt a vég, odaszólt halkan a gyerekeket fürdető feleségének.-Mariska! Mi lesz veletek, ha én már nem leszek? Igaz, hogy keveset, de azért csak tudtam én is tenni valamit értük- szólt elcsukló hangon.- Hogy fogod a négy gyereket egyedül felnevelni? - és megsimogatta az asszony feléje hajoló fáradt arcát. Tekintetük percekre egybefonódott.- Ne hülyéskedj apjuk! - szólt lágyan, kedvesen. Rontyába visszaszúrta a félig kicsúszott tűt.- Sokat kibírtál már te ebben a büdös életben. Meglátod, ezen is túl leszel - ölelték át egymást. Az utóbbi időben erre is oly kevés az idő. Reggel már nem ébredt fel. Almában érte a halál, arcán az aggodalom szántotta mély barázdákkal. Es rettegése nem volt alaptalan. Valóban a szó szoros értelmében nyomorognak és tengődnek, de megfeszített erővel küzd és küszködik. Egyetlen támasza és segítsége a kilenc éves Erzsiké. A nagyfiát már alig látja, napokig eltűnik otthonról, nem jó utakon jár. Érzi, ösztönösen érzi, hogy a lányának igaza lesz. Egyszer valami rettenetes baj fog vele történni. FOLYTATJUK Bittó Boldog Klára •* Özvegység Amerikában Úgy indult a nap, ahogy indulni szokott, kivéve, hogy szombat volt, amikor mindenki egy kicsit elengedi magát, örül a hétvégének. Nem kell korán kelni, a reggelit sem kell állva bekapni, hanem beszélgethetünk, nevetgélhetünk, tervezve a nap örömeit. De ezúttal nem volt öröm, csak végtelen szomorúság. George meghalt. Meghalt minden előzetes jel és bejelentés nélkül. Elment, itthagyott és nem is jön többé vissza. Még évek múlva sem tudtam, hogy mi gyötört jobban, a fájdalom, vagy’ a szemrehányás George felé, hogy' csak úgy meghalt, nem törődve azzal, hogy’ mi lesz velem az idegenben, New Yorkban, Amerikában. New York George álmainak városa volt. George már 1946-ban, amikor megismerkedtünk, órákat beszélt New Yorkról. Nem is néztünk más filmet, csak amerikait. Judy Garland, Mickey Roony a család tagjaihoz tartoztak. Engem George "Sweetheart"-nak szólított, ami nem kis meglepetésünkre a család egyéb tagjai között, inkább valami titkos testi bajt jelentett, nem pedig szerelmi szót. A nagy’mama egy’szer meg is kérdezte, hogy mi a baja a szívhártyámnak, hogy7 George oly sokszor emlegeti. Az angol társalgás azért váratott magára egy ideig. George édesanyja nagyon beteg volt és bármennyire is csábított bennünket a nyugatnak örömei, ott maradtunk, hiszen anya csak egy van. De a gondos ápolás és ragaszkodás dacára a mama meghalt és mi lekéstük az utolsó vonatot, ami az álmaink felé vitt volna. Általában mindenhonnan elkéstünk, vagy éppen végszóra ékeztünk. Vonatot, villamost el lehet késni, ezek után mindig jön egy másik, de nem úgy egy temetést. Egyszer halunk, egyszer temetnek. George nagynénjét temették Farkasréten, ahova nagy’ lihegve, késve érkeztünk. De nincs itt semmi baj, a lélekharang éppen csak most szólalt meg és a gyászoló közönség elindult, hogy az utolsó útjára kísérje a megboldogultat. Nagy' zokogva mi is csatlakoztunk, amikor a könnyeimen keresztül olvasom az egyik koszorún: "Isten Veled drága Rózsikánk"." Gíeorge! A te nagynénid neve Valika volt". Sokszor eszembe jutott ez a jelenet, reméltem, hogy' George a Stix folyói hajót is lekési, de ez nem történt meg. Caron az első és az utolsó szívrohamnál elszállította az örökkévalóságba. Borzasztó az egyedüllét. Két - három évig nem is akartam tudni senkiről, semmi új kapcsolatról, de látva a mások boldogságát, elhatároztam, hogy’ férjhez megyek. Nem volt kis elhatározás. Kihez? Hogyan? Mikor? A tomaclubban adódtak kisebb nagyobb kalandok, ahova nem csak azért járnak az emberek, hogy’ a testüket edzék, de sokan a megunt házasságukba egy kis "napfényt" igyekeznek vinni. Egy ilyen napfényt kereső úrral egész jól kijöttem, míg a felesége nem jelentkezett, ki bejelentette, hogy’ egy' szavát se higgyem az unatkozó férjének, mert komoly szándékai nincsenek, csak csupán unatkozik. Nem maradt más hátra, mint az újságok házasságközvetítő rovatai: "Hatvan éves férfi Rolls-Royce-al, keresi 55-60 éves hölgy’ ismeretségét, házasság céljából, aki 57" magas és 153 Lbs". Micsoda szerencse! "Pontosan megfelelek a kívánt adatoknak, nem beszélve, hogy eddig még Rolls-Royce-t csak kívülről láttam." - ezek a gondolatok forogtak a fejemben. A gondolatokat tett követte és azonnal hívtam a megadott számot és megbeszéltünk egy vacsora-randevút másnapra. De semmi sem megy simán és egyszerűen. Másnapra befútta az utat a hó. Telefonálás ide, telefonálás oda, a nagyon vállalkozó szellemű úr azt mondta, hogy nincs probléma, Ö jön. Valóban nem volt probléma, egyedül poroszkáltunk az úton a Rolls-Royce- ban ülve. Én már aggódtam is, ha elakadunk ki fog bennünket kihúzni a hóból, de nem akadtunk el. A Rolls Royce-nak megfelelő, előkelő vendéglőben még rajtunk kívül néhány mindenre elszánt gendeman iszogatott. Remekül megvacsoráztunk, röviden bemutatkoztunk egymásnak. Én elmondtam szomorú özvegyi sorsomat, Ő elmondta a kevésbé szomorú elvált férfi sorsát. Mikor már kellően csillogott a szeme az elfogyasztott pezsgőtől, gondoltam, hogy megkérdezem mennyire tetszem neki. "Tetszeni tetszik - volt a válasz - de én a kövér nőket szeretem". "Hát akkor miért nem hirdetett kövéret?" - kérdeztem én megdöbbenve. "Én azt hittem, 5'1" magas, 153 Lb-os nő az kövér - válaszolt. "Ez igaz" - mondtam én szomorúan, de legközelebb a sajtóhibát is bele kell kombinálni egy ilyen nagy kalandba. Amerikában 57" nem sokban külömbözik az 5T-től; legalább is nyomtatásban nem látni a 6" különbséget. Azóta is Rolls-Royce nélkül vagyok, de mégis sikerült férjhez mennem, újsághirdetés és sajtóhiba nélkül, egy drága jó emberhez, aki magyar és a boldogságot nem inchekben és poundokban nézi és méri. 1995. december 21.
