Amerikai Magyar Szó, 2006. június-szeptember (104. évfolyam, 255-268. szám)
2006-07-07 / 259. szám
28 MAGYAR SZÓ-A HÍD IRODALOM 2006. JÚLIUS 7. Kiálts rám! Mika Gizella Előszó Éjfélre jár az idő, a kis falu egét fekete csillagtalan fátyolfelhő borítja, melyen néhol leheletnyi halvány fénycsík tör át, lámpaoszlopon lógó gyenge égő sugara, ami éppen csak arra elég, hogy a koromsötétséget szürkésfeketére változtatja, azon a parányi helyen, ahol éppen áll. Éles szem nehezen, de meg tudja általa különböztetni a szekérutat a két oldalán végighúzódó házsortól. Az, hogy egy- egy ház portája székében meddig terjed, az már az arra járó képzeletére van bízva. De ebben az időben nem is jár kint senki. A falusi ember korán fekszik és korán kel. Távolból egy-egy kutyaugatás töri meg a síri csendet. Oly sötét és oly mélységes csend üli meg a települést, hogy szinte hallani lehet az éji bogarak szárny- csapásait, vagy koppanásait, ahogy a falnak ütköznek. A hold lassan araszolva vonszolja magát a májusi éjszakában, néha kibukkan a felhők mögül, mintha csak leselkedne, ilyenkor sugarai fénye sejtetni enged egy-egy szalmatetőt, hol egy kémény felett mereng egy ideig, majd visszabújik, hogy pár száz méterrel odébb újra előbukkanjon. Olyan, mintha szemeiben szomorúság ülne. A házak erre kicsik, düledezők és szegényesek, legtöbbjük zsúpfedeles, földes. Van, ahol tízen, tizenketten szoronganak. Most, hogy a háborúnak vége, egyes házban megnőtt újra a lélekszám, de legtöbbjében jócskán megfogyatkozott. Ezekben a házakban a légtér nemhogy növekedett volna, hanem inkább szűkült olyannyira, hogy szinte agyonnyomják a bennük lakókat. Mert a távolmaradók, a soha többé vissza nem térők helyét a bánat, a mérhetetlen szomorúság szorította ki, helyet csinált magának oly irgalmatlan erővel, hogy fulladoznak a fájdalom súlya alatt. Egyik pici ablakból halvány szűrt fény világít ki keskeny résen a sötétítő függöny szélénél. Itt még nincs vége a napnak. ELSŐ RÉSZ I. fejezet Mariska néni egy percre felegyenesedett, tenyerével dörzsölte, nyomkodta a mosóteknő felett elgémberedett hátát, derekát, surcába megtörölte a gőztől és fáradtságtól izzadó homlokát, mely cseppek könnyeivel egyesülve folytak le sápadt, beesett arcán. Észre sem veszi már, mikor erednek el ezek a szomorúság- és bánatkönnyek, éjjel-nappal kiapadhatat- lanul hullnak, beledagasztja a cipóba, szaporítja vele a köménymagos levest, sós cseppek áztatják éjszakánként a lámpa fényéhez hajolva kezében tartott imádságos könyv lapjait. A teknő melletti dézsába pillantott, majd kezével végig tapogatta a szürke, szappantól és a ruhákból kiszabadult, szennytől átláthatatlan langyos vizet és felsóhajtott. Már csak pár darab harisnya és egy fiúing maradt benne, ezekkel hamar végez, a vizet majd kihordja reggel, túl fáradt ahhoz, hogy kicipelje a jó pár vödömyi mennyiséget hátra, a baromfi ólhoz. Tekintete az órára siklott. Fél kettő, még maradt pár óra a pihenésre. Lehúzta dagadt lábairól a félcipőket, csendesen levetkőzött, de még mielőtt elcsavarta volna a petróleumlámpát, odalépett a kemence mellett fekvő szuszogó fiához, felhúzta válláig a pokrócot csak úgy szokásból - hiszen talán még túl meleg is van ebben a pici konyhában -, majd elhúzta a függönyt, mely válaszfalként működött, kettészelte a helyiséget szobára és konyhára. Itt feküdt a kislánya, Erzsiké. Hosszan nézte a nyugtalanul hánykolódó hároméves sovány kis testet, ki még álmában sem tud nyogod- tan pihenni, egy kis örökmozgó. Erzsiké nagyokat nyelt, miközben újra a másik oldalára fordult. Elszomorodott. Nyilván éhes szegény, ma megint vacsora nélkül feküdtek le. A Lajos gyerek pedig hozott valahonnan egy öl répát, be is termelt jócskán belőle, tizenegy éves létére. Fürge, mint egy gyík, órákra eltűnik; hol a piaci kofák asztala alatt kúszik-mászik, majd egy óvatlan pillanatban felnyúl és máris kezében a zsákmány, egy alma, dió vagy ami a keze ügyébe akad, hol répával, kukoricával megrakott szekérre csimpaszkodik, ingét telerakja, majd mire bárki is észrevenné, ő abban a pillanatban köddé válik. Anyja ezekről mit sem tud. Ha kérdezi, hogy hol szerezte, Lajos mindig kivágja magát.- Segítettem ezt- azt... Csak úgy adták ... Találtam. A baj csak az, hogy nem szívesen osztja meg másokkal, ha egyedül szerezte. Viszont; ha többen segédkeznek, akkor mindig egyenlő részre osztja. Az este nem kellett a testvérének, pedig megkínálta. Na nem többször, csak egyszer. Odanyújtotta, mire Erzsiké elfintoro- dott, ezzel befejezettnek tekintette. Most az anyjának eszébe jutót, hogy kell lennie még valahol a rápából, annyit nem bírt megenni egyszerre. Végigtapogatta a ruháit, belenézett az ágya mellé, de sehol sem találta. A félhomályban szeme megakadt fia zokniján, mely úgy meredt ki a cipőből, mint egy kitömött bábu. Igen! Benne volt két szép darab répa. Ezt most ő elteszi, jó lesz holnapra egy kis gerslivel levesnek. Hirtelen a lányka állt meg mellette. Észre sem vette a nagy keresésben, mikor jött utána. Hosszú haja lokniba hullott vállára, a gyér fénynél is, mint búzakalász lengedezett, ahogy anyja ölébe kuporodott és két vékony kis karjával átfonta a nyakát. Hangja sírós volt és kissé rekedt.- Mami! Mamikám. Olyan... olyan...- Mi van, lelkem? Csak nem fáj valami? - hajolt ajkával a homlokára - Nem, lázad nincs. Mi fáj, kicsikém? - suttogta aggódó hangon, miközben millió csókot lehelt, ahol csak érte a kis testet.- Fáj az éhesség - szipogta, kis fejét a mama melléhez fúrta.- Igyál, lelkem! Te jó ég, de rosszul nézel ki! - simította meg kendős fejét Kató. - Várj csak! - kutatott tovább a kézzel varrott, zsákanyagból készült szütyőjé- ben, és egy darab sültkrumplit emelt ki belőle. - Egyél, hátha az éhségtől! Mariska gyengéden visszatolta a feléje nyújtott ételt.- Nincs semmi baj - próbált újra felállni -, majd elmúlik - mondta, de már nem ellenkezett, mikor a krumplit a zsebébe tették. Hálásan tekintett társaira, miközben rendbe szedte szoknyáját és leseperte róla a ráragadt fűszálakat. Szemeit, ha nem könnytől voltak áztatva, akkor is olyan fátyol borította, melyen keresztül eltűntek a színek, a fények és csak szürke ködöt látott. Mosoly soha nem hagyta el az ajkát, mely állandóan legörbült, mintha mindig sírással küszködne. A nyomor, a bánat, a létfenntartásért való küzdelem mély barázdát szántott a homlokán, szinte kettészelte azt. Járása lelassult, lábai elnehezedtek. Észre sem vette, hogy megérkeztek a házuk elé.- Akkor négy körül jövünk, próbálj egy kicsit pihenni, Mariska - mondták búcsúzáskor, bár nagyon jól tudták, hogy sem ő, sem egyikük sem pihenhet egy órát sem. A lakásban Erzsikét még alva találta, melytől nagyon megkönnyebbült, ellenben Lajos annál éberebb volt, épp az ágy alól mászott ki feldúlt, durcás képpel. Sejtette, mi lelheti, de megkérdezte:- Miért nem alszol fiam? - közben kettévágta a krumplit, megsózta és az egyik felét a fiának nyújtotta, ki szokatlanul nem kapott utána.- A répámat keresem - morogta, miközben tovább kutatott. - Biztos vagyok benne, hogy este még volt kettő - térdepelt most már a szekrény előtt.- Talán az egerek elhurcolták az éjjel - évődött a mama, szemével megnyugtatóan nézett a lábas aljára - edd meg a krumplit! A fiú úgy látszik, feladta, mert öltözködni kezdett, miközben fél kezével betömte a szájába a krumplit. Megkötötte az iskolai könyveit, füzeteit és indulni készült. Az ajtóban szólt utána az anyja.- Iskola után haza vedd az irányt, ne a barátokkal csavarogj fiam! Délután kiviszem Erzsikét is a határba, jó lenne, ha vigyáznál rá.- Engem vár Sanyi, azt mondta, hogy Szerkesztette: Kirtísz Gabriella Tibiéknél...- Nem, édes gyermekem. Elég volt a barátokból, neked is kell már segíteni. Hátranézett a kert felé.- Hoztam neked is kapát, meg kell tanulnod, mert egyedül nem bírom - sóhajtott fel és felemelte fia állát. - Neked is dolgoznod kell, különben ... - nem folytatta, mert a gyerek már túl volt a kapun. Megfordult, felkötötte surcát, fogta a lapátot és a vedret és elindult trágyát gyűjteni. II. fejezet A katonai teherautó férfiakkal megra- kottan hazafelé tartott. Betegen, holt fáradtan, az éhségtől elkínzottan, mégis határtalan boldogan egymásra borulva énekeltek. Már majdnem a falu határához értek, mikor pár száz méterre észrevette a sofőr, hogy valaki az út közepén áll és két kézzel integet. Azt hitte, egy bajtársuk, így lassítani kezdett. Mikor már majdnem leállt, a férfi zubbonya alól kirántotta a puskát és őrült lövöldözésbe kezdett. Tébolyult aggyal, fogát vicsorítva csak lőtt és érthetetlen szavakat ordítozott. Arcát a düh teljesen eltorzította. - Most megdöglötök, rühes kutyák! Végetek! Győztünk, győztünk! Egyik lövés a kocsi tankját érte, mire az fülsiketítő robajjal felrobbant. A katonák a levegőbe szerte szétrepültek, több száz méterre zuhantak szét testrészeik. A huszonnyolc emberből hárman maradtak életben. A hatalmas robbanás darabokra szaggatta az őrültet is. Lajos órák múlva térden csúszva mászott ki egy búzatáblából, csodával határos módon maradt életben. Véres testét egyik fától a másikig vonszolta. Már egészen besötétedett, azt sem tudta, merre megy, hová tart és már mennyi ideje tántorog súlyos sebektől lázasan. A nyaka körül megmaradt ingdarabot letépte magáról, hogy leszorítsa a melléből kiáramló vörös folyamot. Szájából ujjaival kikotorta a sáros vérdarabokat. Azt még hallotta, hogy két társa a nevét kiáltozza, még látta őket az egyik fánál. Valóban látta és hallotta? Már maga sem tudja biztosan. Lehet, hogy csak képzelődött, hiszen már órák óta fülel, de mindenütt néma csönd és teljes sötétség. Tehetetlenül vonszolta magát araszolva, botladozó léptekkel csak úgy előre, míg egy bokor tövébe lekuporodott. A hold ezüstös fénynyel szórta erőtlen sugarát, maszatos öklével dörzsölgette szemeit, míg derengeni kezdett előtte az ismerős környék és a táj. Örömében mosolyogni próbált, de arcába a rándulás görccsé állt össze. Az égre emelte tekintetét, miközben testét forróság öntötte el, mely pillanatok alatt hidegleléssé váltott és iszonyú fájdalom járta át minden porcikáját. Véres rongyát kicsavarta, majd újra a melléhez szorította. Ezt mind gépiesen tette, szemét az égre szegezve egyfolytában. Most ajkai újra szétnyíltak, hangot próbált kiadni magából, de már nem volt benne egyáltalán biztos, hogy ezek a szavak az életbenmaradás hála szavai avagy könyörgés legyen, hogy szabadítsa meg végleg ettől az irgalmadan nagy kíntól. Minden erejét összeszedte, hogy újra lábra álljon, mennie kell, ha nem akar itt helyben elvérezni. Vagy éppen ezért, inkább maradjon? Az életösztön erősebb volt a tudatánál. Újra lábra állt Egyik kezével rakta
