Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-05-19 / 253. szám
20 MAGYAR SZÓ —A HÍD 2006. MÁJUS 19. ANYÁK NAPI ÜNNEPSÉG A 82. UTCAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYHÁZBAN A Wass Albert Szavalócsoport a magyar irodalom gyöngyszemeivel remekelt Szentgyörgyi Éva rendezésében és Tóth György színművész szakmai irányításával, aki ezúttal a nem hivatásos szereplők kérésének tett eleget rendkívüli tapintattal és türelemmel. Szentgyörgyi Éva megálmodott egy olyan programot, amelynek irodalmi megvalósításában az anyát és apát, a családot, a kisgyermekkel való gondot, törődést, a szeretetet és összetartozást hivatott megörökíteni. A helyfoglalás határideje előtt már minden jegy elkelt, a templomot megtöltötte a közönség. Ez azért is figyelemreméltó, mert a többi egyházban is hasonló ünnepségek zajlottak. A műsorban elhangzott édes-bús költeményeket, dallamos zenei betétek váltották, melynek legnagyobb részét a templom organistája, Rakusz Tamás adta elő, zenei kíséretként is és szólójátékban. így lehetősége nyílt arra, nemcsak az egyház tagjai hallják, hogy mint művész mire képes. A négy kiváló színművész tehetsége legjavát nyújtotta, Czinkota Mihály verseivel az anyát és az apát is köszöntötte, szokása szerint, mindent fejből az ő utánozhatadan stílusával, érdekes orgánumával. Técsy Sándor a tőle megszokott természetes eleganciával adta elő verseit. Emellett változtatásokat javasolt, melyek a produkciót sokkal hatásosabbá tették. Krencsey Marianne és Tóth György többek között két nagyon ismert verssel lepte meg a közönséget, melyeket én többször hallottam Budapesten a legnagyobb színészek előadásában, de így még sohasem. Marianne által előadott József Attila Mama című verset és Tóth György tolmácsolásában hallott Kései Sirató-t a legnagyobbak sem tudták így elszavalni, és nem sokan lesznek képesek valaha is megközelíteni ezt a művészi szintet. Megkönnyeztettek minket a próbákon és a közönség hálás tapssal szemét törölgetve üdvözölte a rendkívüli szinészi teljesítményeket. Hogy mi bizonyította a sikert? A bizalom, az érdeklődők nagy száma, a taps, és a magyarokra egyáltalán nem jellemző türelmes, békés sorbaállás a műsor végén a színészek autogramjáért. A műsort egy lucullusi lakoma követte, Bollok Feri volt a főszakács, a Molnár Utazási Iroda tulajdonosa. Mi volt a reakció? A jóllakott társaság külön-külön járult eléje, hogy’ megköszönje az ízes falatokat. A zenét a Cosmo's Gypsies zenekar szolgáltatta. Zsúfolt lett a táncparkett és közösen daloltunk, igazi magyar mulatság következett, mindenki igyekezett Bollok Feri körül legyeskedni, mert ugye az ő környezetében van a legtöbb móka. Nem tudom tagadni, mennyire lelkesedem mindezért, hiszen részese lehettem a próbáknak, előttem bontakozott ki minden, vers-, zenei és ének műsor.. Egy polgári foglalkozására nézve irodalmat szerető és értő óvónő képzeletének művészi megvalósulása, Petőfi vers együttes dalolása, egy kis csoport összefogása egy közös, nagy cél érdekében, hozzáértő profikkal, egy vállalkozó szellemű lelkésszel az élén, az egyház akinek égisze alatt egy álom valósult meg, az előadóművészekkel, orgonistával és a műkedvelő csoport tagjaival. Nem vagyok jós, de érzem, hogy az előadók közül néhány kimagasló tehetségről még fogunk hallani a jövőben. A templomi rendezvény a tehetség, lelkesedés, kitartó szorgalom, és összefogás csodálatos, inspiráló példája az egész magyar közösség számára.. Utóirat: Ma beszéltem telefonon Cserey Erzsivel, a Magyar Színház igazgatónőjével. Többek között beszámoltam neki az előadásról, mi volt a reakciója? Őszintén, melegen gratulált sikerünkhöz. Mi ebben a rendkívüli? Semmi, ez így helyes, a cél a magyar kultúra szolgálata és népszerűsítése, ki-ki a maga elképzelése szerint teszi ezt, nem kívánunk és nem is tudnánk rivalizálni egymással. Ezt így’ kell csinálni, nem is szabad másképpen értelmezni és így mindenki nyertes, főleg pedig a közönség. S. Becsky Éva Élsz-e még, Laci? Vermes Gábor A fejlett tömegkommunikáció előtti régi világban, egy forradalom kitörésekor még a kortársak sem lehettek biztosak abban, hogy az éjszaka beálltával az események jelentősége megreked-e provinciális szinten, vagy túlnő-e azon. 1789. július 14-én, a Bastille ostromának napján, XVI. Lajos király, vadászatból hazatérve, a naplójába csak annyit jegyzett be, hogy "július 14. semmi". És még a szabadelvű Pesti Hírlap szerkesztőinek sem ötlött fel semmi különös 1848. március 15-én, minthogy a március 16-i számában az előző nap hírei jelentéktelen pár sorban bújtak csak meg Fővárosi újdonságok című rovatában. 1956. október 2 3-a viszont már másnapra, harmadnapra világhírré vált. Október 24-e reggelén engem egy Fehér megyei kis faluban értek utói a hírek. Rögtön elhatároztam, hogy visszautazom Pestre. Egyetlen gyermekként özvegy édesanyámért aggódtam. Autóstoppal jutottam el Székesfehérvárra, ahol a vasútállomáson már nagy tömeg szorongott. A szolgálati szabályzatban nincs említés arról, hogy mit tegyen a MÁV egy forradalom esetében, és így a vonatok a menetrend szerint közlekedtek. Különleges engedményként azért jegyet váltani nem kellett, és a kalauz csak arra figyelmeztetett, hogy amennyiben lövik a vonatot, mindenki hasaljon 1c. Katonai stratégának igazán nem mondhattam magamat, de azon azért el- ámultam, hogy egy pár ideges vasúti rendőrön kívül senki sem őrizte a Keleti pályaudvart. Elképzelhetően, a szerelvényünk komoly erősítést is hozhatott volna a forradalmárok számára. Az oroszok és ávósok szerencséjére csak több száz ijedt, fegyvertelen civil szorult be a várótermekbe az október 2 5-éré virradó éjszakára. A kinti fegyverzaj miatt senki sem mert kimenni az utcára. A termek maguk zsúfolásig televoltak, mert a miénken kívül más vonatokból is odaszorultak az utasok. Az egyik vonat Erdélyből jött. Emlékszem, egy nagyon csinos fiatalasszony mondogatta: hát igen, mondták neki a határon, zavaros Pesten a helyzet, de ő már nagyon kívánta látni a rokonait, így eljött. Aludni nem tudtam, fel-le jártam a váróteremben. Már hajnal felé járt az idő, amikor kitárult az utcára nyíló kapu, és besétált egy fiatalember civil kabátban, de rohamsisakkal a fején és puskával a vállán. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjek, egy "ellenforradalmi banditával" állok szemben a reggeli rádióadás szidalmazása értelmében. Akit valójában magam előtt láttam, az egy 17 18 év körüli külvárosi munkásfiú volt. Két csata között bejött egy kicsit pihenni az emberi testektől felmelegedett váróterembe. Odamentem hozzá beszélgetni. Bemutatkoztam. Ő csak annyit mondott, hogy Lacinak hívják. Egyáltalán nem érdekelte az, hogy én ki vagyok, és a világon semmi oka nem volt arra, hogy nekem, a teljesen érdektelen ismeretlennek imponáljon. De ez a srác, aki egy-két héttel korábban valószínűleg csak a szakmájával, a barátnőjével, a focival törődött, egyszerűen, szinte magától értetődően, minden pátosz nélkül szólt hozzám, mondva azt, hogy ő kész meghalni a szabadságért, az ország függetlenségéért és a demokráciáért. Csak így. Cigarettája elszívása után kezet ráztunk, elköszöntünk egymástól, és amilyen halkan jelent meg, úgy tűnt el. Sokszor eltűnődtem azon, mi lett Lacival. Túlélte-e? Ha nem, csatában esett-e el vagy kivégezték? Vagy börtönbe került? Vagy, ha él még, vajon feldereng- e benne is annak a pályaudvari hajnalnak az emléke? Reggel kitódultunk a Rákóczi útra. Hihetetlenül izgalmas volt. Távol, a Nemzetinél orosz tankok voltak, és mindenütt izgatott, egymást faggató, kíváncsi pestiek. A csinos fiatalasszony természetesen talált egy önkéntes lovagot, aki súlyos bőröndjét cipelte. Az utolsó képem róluk az, hogy a fiatalasszony áll egy női cipőüzlet kirakata előtt, nyugodtan, teljesen elmélyedve a látottakban, a pattanásig feszült légkörtől meg nem érintve, a háta mögött a bőröndös lovag pedig vacogva, ide-oda pislogva, idegesen. Már akkor ösztönösen éreztem azt, amit később szavakba is tudtam önteni: nagy többségünkben, lelkesedésünkben mindannyian forradalmárok lettünk, de csak a kiválasztott keveseknek volt bátorsága ahhoz, hogy fegyvert ragadjon. Többségünkben maradtunk azoknak, akik voltunk; a fiatalasszony cipőrajongónak, a lovag kissé gyávának, jómagam rohantam haza a mamához, a biztonságba. A hősök olyan kevesen vannak, így, hősnek nem lenni, gondolom, nem szégyen. De azért minden hálánk és tiszteletünk szóljon annak, aki akkor voltál, Laci. És ha élsz még, és ha most a szabadságot és a demolo-áciát már elcsépelt közhelynek, üres, cinikus, politikusi szólamnak tekinted, akkor emlékezz vissza arra a bizonyos kora hajnalra. Valahogy jó lenne, ha mindannyian ezt tennénk, még azok is, akik nem voltak ott, akik nem voltak szemtanúk, akik akkor még meg sem születtek. Azon a bizonyos október végi kora hajnalon. Fizessen elő a Magyar Szóra! (1-877-262-4927)
