Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-05-12 / 252. szám
28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. MÁJUS 12. Balra nyugszik a Nap (56.) Nyújorki magyar kultúra Volt a kommunizmus általam is megélt éveiben egy elképesztő szokás: a kulturális intézmények élére tízből nyolcszor olyan embereket neveztek ki, akiknek fogalmuk sem volt, mi az általuk vezetett rádió, tv, újság vagy színház célja, lényege vagy működési elvei. De jó elvtársak voltak, a propaganda célokat egy percre nem veszítették szem elől, így hát kinevezőik nyugodtan dőltek hátra: nem lesz baj. Az elvtársak pedig körülvették magukat hozzáértő, tehetséges káderekkel, akik elvégezték a munkát, így nyugodtan dőlhettek hátra: nincs semmi baj. Es a karosszékben, a párnázott ajtó mögött elméláztak azon, mennyivel jobb rádió, Tv igazgatónak, lap főszerkesztőnek színházigazgatónak lenni, mint teszem azt bútorgyári könyvelőnek, falusi könyvtárosnak, vagy cukrásznak. Hála a tehetséges Tv riportereknek, újságíróknak vagy rendezőknek, színészeknek, a dolgok nem is álltak olyan rosszul. A krach akkor ütött be, mikor a cukr is/n ik a fejébe szállt a vezetés, és jól szabott öltönyében gyűléseken meg is szólalt. Akkor derült ki, milyen idióta. Tizenhárom színházban töltött év, négy színház és többtucatnyi szerep után hagytam ott az ántivilágot. Felmérvén a lehetőségeket, rájöttem, hog\ Amerikában nem lehetek főfoglalkozású színész, ha egyáltalán lehetek még valaha tagja valamikori céhemnek. Elfog id tam, és próbáltam magamhoz szabott megélési lehetőséget keresni. A komputerek bütykölése új és érdekes volt, de az én régóta esti-éjszakai életre szokott - programált agyam nehezen fogadta be az új, 9-től 5-ig tartó fegyelmet. A családom egy régi barátja, dr. Dengelegi Tibor (Doctor Den, ahogy a Mount Sinai kórházban ismerték) egy mondattal megoldotta: "Miért nem szerzel taxi-engedélyt? Én is csináltam évekig, jó pénz és szabadúszás". És lön. A probléma az maradt, hogy a zsigereim- ben örökké éreztem a színház, a színpad, a próbák, az alkotó légkör, a kínlódás, a siker hiányát. Az alkalmi versmondások, rádiószereplések közepette már öt év eltelt, mikor Varga László meginvitált a Lexington Avenue-n lévő irodájába. Szerepet ajánlott egy darabjában, udvariasan lemondtam, mert semmi kedvem nem volt újra hallgatni a volt igazgatónőm hisztérikus kitöréseit. (Később nem úsztam meg.) Aztán egy őszi napon Dékány Laci hagyott egy telefonüzenetet, aminek eredményeképpen beszálltam az akkor bejegyzett Amerikai Magyar Színház- és Művész Szövetség munkájába. Az első meglepetés akkor ért, mikor az olvasópróbán kiderült, hogy a 60 éves Laci játssza a 35 éves színészt, én leszek a 80 éves, aszott báró. Akkor 39 esztendőt számláltam, és a mérleg nyelve 110 kilót mutatott alattam. Dehát, színház volt... Átírtuk a vonatkozó részeket, a feleségemet alakító művésznő bedobott apaitanyait, és én megfogadtam, hogy soha többé. Annyi haszna volt, hogy Steven Kovács filmrendező tudomást szerzett rólam, adott egy film-főszerepet. Aztán újra hívott Varga László. "Tudom, tudom" - mondta "de ez jobb lesz". Léprementem, nem lett jobb. Előadásaras Pufi az előadás felvételét látva hívott meg Torontóba, és 9 évig ott éltem ki a színház iránti sóvárgást.) Ezer szerencse, hogy Tóth Gyuri is fellépett, így könnyebb volt elviselni, hogy az igazi híján nyeljük a cukorpótlót. Egy előadás után egyik öreg hölgy néző megkérdezte: "Maga arisztokrata?" "Nem éppen, csak azt játszom" - így Gyuri. "Megtévesztett" - mondta a hölgy. Egy másik alkalommal magyarul nem beszélő néző jött hozzám: "Jó amatőrök. De az a bajuszos és a cigányasszony - azokon rögtön láttam, hogy színészek." Ez Tóth Gyuri és Dukász volt. Kell ennél jobb kritika? '89-ben az Erzsébet-díj amerikai kategóriájában Varga László, Fercsey János és Makay Árpád javaslatára engem díjaztak. Bemutatónk volt New Yorkban. Varga László szalajtotta a díszlettervezőt, hogy előadás végére kreáljon egy diplomát. "Minek az? Majd elmondom". És másnap az irodája mellett egy omlett, pirítós és kávé mellett elmondta... Az egyik művésznő kikövetelte a diplomát, "Ha Técsynek jár, nekem is jár". A díj átsok, színházi esték, versműsorok következtek, írtam egy rádió-paródiát, eljátszottam (megrendeztem) Varga lászló két darabját, felléptem operettben. A primadonna 60 felé járt, én bő negyven. Dékány megint kisfiút játszott. A Pestről frissen érkezett Pathó István 30 évesen ügyelt, Makay Ági, a huszonéves, kékszemű, csupabáj felesége játszott... egy szerepet. Mikor befejezte az "Egy kis édes félhomályban"-t, olyan taps volt mint egy pártkongresszuson. Még egyszer felléptek, aztán hanyatt-homlok elmenekültek az egésztől. Szóvátettem a szereposztási tévedéseket, a kihasználatlan tehetségeket. "Jutalomjáték X-nek" - mondták. Nem értettem, ki jutalmaz kit és mivel. (Megint hasznos volt, mert KoKedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! adása utáni napon kapta a telefonhívásokat. "Pont az a tróger kapta"- volt a legenyhébb. Egy másik művésznő hívta, hogy "Miért nem X - a barátnője - kapta". A harmadiknak a férje üvöltött magas fejhangon a kagylóba, hogy "Miért nem az ő felesége". A negyedik szívattakkal fenyegetőzött, hogy ezt a méltánytalanságot nem éli túl, és a lábát többet a színházba be nem teszi. (Sajnos, nem tartotta be az ígéretét. Betette.) Laci bácsi visszament Magyarországra, beírni a nevét a történelembe. "Nem vennéd kézbe a színházat? Szereted, jól csinálod." Szerettem volna, de nem lehetett. "Meg kell élnem, itt van Édesanyám, el kell tartanom, és ebből nem lehet." Megértette, és évek múlva is kiadósakat dumáltunk a Duna fölött, a Fehér Ház-ban lévő irodájában. Terveztünk két egyfelvo- násost... Toronto más volt. Kertész Sándor, aki már a pólyában színész volt, 30 év alatt egy igazi színházat hozott létre, bérletes nézőkkel. Aztán átvette Kosaras Pufi, maga is pesti színházi róka. (A dolog nem volt ilyen egyszerű, de ők ketten egy szép nyári reggelen a zsinagógában elásták a csatabárdot, és nemsokára a Nagy Öreg újra fellépett.) Ide hívott Pufi '91-ben, ("Hi, Goofy" - mondta a telefonba a lányom.) Hyppolit a lakáj, Tevje, Eddie Carbone következett '99-ig, míg vissza nem szálltam Keletre, Szegedre. Turnéztunk Szlovákiában, Magyarországon és Erdélyben. Diadalút volt. A Marxizmus szerint a kapitalista világban a művész a pértzeszsáktól függ. Idejövet aztán néhány magyar kombinálta a két rendszerben tapasztaltakat, és pénzhez jutván, kiélte az elfojtott vágyait, az lett, ami odahaza nem lehetett volna. így itt is lettek ügyvédből, tervezőből rádiósok, újságírók, masamódból színésznők, cukrászból Tv-producerek. Gondosan ügyeltek arra, hogy a magyar kolónia felmérje a fontosságukat, nélkülözhetetlenségüket... és tejeljen. 1997. tavaszán egy öreg hölgy visszatért Pannóniába, és rámbízta a Tv-mű- sorát. Hat évig csináltam. Megszabta (volna) ki lehet "rajta a tévéjén" és ki nem. Mikor mondtam, hogy van száz órára anyagom, felszisszent, "ez nem erdélyi TV" "Sebaj - mondtam, ők is magyarul beszélnek." Aztán, jó emberekkel körülvéve a legnézettebb műsorrá tettük. Miklós Barbi ott van az indulástól, most már egyedül megcsinálhatna egy műsort. Magyarországról küldtem riportot Zoránnal, Presserrel, vagy akár a Parlament '98-as nyitóüléséről Lezsák- kal, Csoórival, Csurkával, Tv szereplések után rendezőkkel, színészekkel, Bereményi, Cseh Tamás, Kubik Anna, (megint hasznom volt, mert érdekes volt ezekkel az emberekkel, ifjúkorom sztárjaival találkozni, beszélgetni). Mindent összevetve,-semmi baj azzal, ha valaki kipróbálja önmaga határait, az önkifejezés módozatait. A baj az, ha képzettség híján, önfejű dilettánsként, senkire sem hallgatva teszi a dolgát, és legyömöszöli a dilettantizmusát olvasói-hall- gatói-nézői torkán. Ha az olvasó-hall- gató-néző kitart, az csak olaj a tűzre. A dilettánsból felfuvalkodott hólyag lesz, aki bizonyítva látja a tehetségét, holott a sikerének titka az, hogy nincs más. Erre ők nagyon ügyelnek, hogy ne is legyen. Van valami, amit profi módon művelnek: az áskálódás, a fúrás, a semmitől vissza nem rettenő lejáratás. Kerülnek támogatók, akik szeretik nyomtatásban látni a nevüket, és elnök- ként/alelnökként, védnökként/fővédnök- ként "valakik" lesznek. Egy idő után - noblesse oblige - kitalálnak maguknak egy múltat, miszerint ők már gyerekkoruk óta azt csinálják, csak hát az a rohadt kommunizmus... Az igazi tehetségek undorodva visszahúzódnak, ez nem az ő műfajuk, a kóklerség felhője ellep mindent. Nincs szükség rá, de megismétlem az elején mondottakat: "Tízből nyolc" az arány. A maradék kettő az én szememben az igazi hős, aki óvja-védi-ápolja-ter- jeszti a magyar szót, a magyar kultúrát. A többinek adnék egy tanácsot. Tegyék, amihez értenek, és munkájukat elismerés övezi. Mert nem az a baj, hogy valaki utcaseprő, takarítónő vagy kutyasétáltató. A baj az, ha szemetes az utca, koszos a lakás, vagy a parkban elveszett a tacskód. Volt Romániának egy cipészből lett diktátora. A nézők-olvasók-hallgatók lelőtték. Még ma is élne, ha odafigyelt volna a magyar bölcsességre: "Ä suszter maradjon a kaptafájánál". FOLYTATJUK
