Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-04-28 / 250. szám

im. április n. Mozaik MAGYAR SZÓ —A HÍD 29 Konok feltámadás A nap gömyedten belesett a szobaab­lakon. Akár egy köszvényes hátú vén­ember, aki hajnaltájt képtelen már alud­ni. Morgolódik, s irigykedve nézi a ki­folyt nyállal szunyáló aprónépet. Kaka­sunk szorgalmasan dolgozott törökbúza- porciójáért. Akkorát kukorékolt, hogy a falu hirdetője leckét vehetett volna tőle. Kiváltképp zajcsinálásból. Néma récék gargalizáltak unottan a pocsolyában. A hajnali zápor egész napra munkát adott nekik a tyúkudvar kellős közepén. Ká- vézgattak, mint kedélyes nyugdíjasok. Lassan készülődtünk, jkár a tollász­kodó, álmos vándormadarak. Szeret­tünk menni, de ma valahogy nem akart az út a lábunk alá kerülni. Pedig gyer­mekszemű kék ég várt. Valami bujkált a levegőben. A szomszédban felsírt a kis­baba. Megzavart kicsi kutyánk mérge­sen vakkantott egyet feléje. Elég­gé idegesen, amolyan frontra érzékenyen. Később bepa­koltuk a pityókás zsákokat a kéziszekérbe. Ivóvizet, en­nivalót tettünk a zsákok mellé, és a legkisebb gyer­meknek megengedtük, hogy meglovagolja az egyik szépen gömbölyödő zsákhátat. Hálából össze­vissza énekelt nekünk. A folyó ismert illatával várt. Épp új, zöld nadrágját húzta fel két partjára. Las­san, öregesen, mint aki tudja, hogy az itt is, ott is feslő, zsenge ruhaneműt nem szokás ráncigálni. Beparkoltunk a töltés alá s "automatá­ra" tettük kapáinkat. A sógorral ketten szabályos árkokat húztunk a földünk szájától a Nyárád felé. Az asszonyok ha­mar vedrekbe rakták a pityókát és ara­szonként elhelyeztek egyet-egyet a gu­mókból a szépen omló árkokba. A folyó melletti fűzfákról madarak szolgáltatták az ingyen-zenét. Hangjuk kellemesen zsongatta fülünket s szólt bele időnként a vad gyermekzsivajba. Főleg Marci fi­am volt zajos. Hangja uralta a terepet, mint darázs zsongása a méhek halk zsongását. Néha hasogatott a fejem. Meg-megdöfött hirtelen, aztán mégis békén hagyott. Mint egy közöttünk kó- válygó, láthatatlan lidércfiú. Aki nem akar ölni, csak sebezni. Azért a munka ment. Néha az estéli esküvő forró húsle­vesét láttam gőzölögni a rétek felett. Szépen egybekapaszkodó férfihangok ölelkeztek lelkem körül barátilag össze. A füleket simogató asszonyhangok sze­mérmesen kísérgették ezeket. (Nem ijesztettek meg minket a kegyetlen sza­bályok. Igaz, az esküvői dallistát leadták már a rendőrségnek. A nóták neveit, amelyeket énekelni lehetett, felsorakoz­tatták egy ívpapírra. Ahogy a vörös ura­lom kérte. A lagzin azé' mást is énekel­tünk. Ha jólesett.) Szerettünk lakodalmakba járni akko­riban. A bukásra álló rendszer - zsugori gazda módjára - ritkán adott lehetőséget arra, hogy bőséges asztalba ülhessünk. Porcióra adták már a vajat, a cukrot, az olajat, a kenyeret. A kommunizmus mé­telye kitartóan rágcsálta zsellérsorsba nyomott, fanyar lelkeinket. (Fele­ségem terhes volt a harmadik gyerekkel. Beállt jegy nélkül a kenyérsorba. Nagy has­sal, de bizakodva. Kegyet­lenül kikosarazta őt az el­adó. Egy kenyér éppen le­esett a polcról a földre. Hiába könyörgött érte ál­dott állapotban, mégis üres kézzel jött haza.) Lakodal­makra azért gazdagon megte­rítették a nászasztalt. Ilyenkor a szervező minden összeköttetését megmozgatta, és kivágta a rezet. Úgy mulattunk sokszor, mint aki utoljára eszik, iszik, énekel. Hogy szép végbú­csút vegyen spórolós sorsától. Az esti mulatság ígérete kellemesen bizsergetett. Serkentett a munkavégzés­ben. A jó idő is segített. A kiegyenesedő nap melengette a hátunkat, szárítgatta néha verejtékező homlokunkat. A folyó­völgyet őrző dombok ügyeltek ránk két­oldalt. Apró gyermekeink ott bóklásztak a zöldülő életen. Megvizsgáltak min­dent. Ha szemük elé került egy serény kishangya, menten üldözőbe vették azt kíváncsi tekintetükkel. Ennél könnyebb gyermekvigyázást el se képzeltünk ak­kor, aznap magunknak. Az ég jóságos volt. A levegő szellővel simogatott. Madarak festettek zenét biószínen játszódó, tragédiába induló szomorú játékunk alá. (Semmi, de sem­mi jele nem volt az érkező viharnak, a lelki megrázatásnak.) Eleinte csak az tűnt fel, hogy Marci fiam elcsendese­dett. Nem hallottam éles hangját, ének- nyeggető vidámságát. Meg is jegyeztem csípősen:- Milyen jó gyermek ez a Marci. Egy szavát se lehet hallani. Vigyorogva néztek felém a többiek. Aztán megállt a kezekben a kapa, a ve­der, a pityóka. A kar félbehagyta a moz­dulatot. Kérdő tekintetek szúrtak felém hirtelen. Később a szem a folyó felé ver­desett. Marci kiesett látószögünkből, el­veszett vizsgálódásunk elől. A szikrázó mennybolt alá viharfellegek nyomultak. Kikavarogtak a lelkem mélyéről, egyre inkább elsötétítették a szívemet. Isme­retlen erő a folyó irányába futtatott. Mint a vadállat űztem be magam a bo­zótba, a víz mellé, a gyomok közé. A többiek is futkorásztak elé-hátra a folyó árterületén. Mindenki Marci nevét kia­bálta, üvöltötte a nagyégre. Senki, de senki nem látta semerre, az alig pár má­sodperce még mellettünk dudorászgató "nagylegényt", ő nem válaszolt a kiáltá­sainkra. Hiába hívtuk, hiába könyörög­tünk neki, hogy válaszoljon, ránk se he­derített. Talán fél a csatangolás miatt rá váró szidástól? Talán valami csínytevé­sen töri a fejét? Talán azt hiszi, hogy ez­zel elszórakoztat minket, gondoltam. Közben a percek fogyottak a rémület nőtt. A víz felszínét pásztáztam mereven. A folyó csendesen csordogált lefelé, mint nyugodt szántóvető, aki végezve a tavaszi vetéssel, nagygazdásan baktat hazafelé. Frissen kizöldült faágak kö- szöngettek feléje a part két oldaláról. Szinte teljesen eltakarták a parton kém­lelődétől a sima víztükröt. Sehol, de se­hol nem láttuk az elveszettet. Pedig a töltés tetejéről szinte tökéletesen be le­hetett vizsgálni a terepet. Megállt a leve­gő rezgése, robbanásig feszült az agyfa­zék, bámultunk tehetetlen. Esküvő he­lyett temetés készülődött lelkeinkbe. Valami piros rongyot vitt a víz. Az élénk szín feltűnően pillogott felém a fűzfák mögül. Úszott lefelé, ment a folyóval, meg-megvillantva magát az ágak közül. Nem volt érdekes számomra. Aztán hir­telen agyamba villant az ismerős szín. A kicsi blúz élénk színe. Marci fiam blú- zocskája. Úristen, de hiszen pont őt viszi a víz lefelé! Állati hangokat adva törtet­tem keresztül mindenen. Begázoltam a jéghideg folyóba és visszaragadtam tőle a hason fekve sodródó, élettelen gyerek­testet. Kifutottam vele a mederből, és óvatosan a partra helyeztem. Ott sírtam, zokogtam mellette. A töb­biek is odajöttek és keserves tekintetek­kel bámulták a kicsi élettelent és a ten­ger fájdalmat. Összeomlottam. Könnyeztem és sóhajtoztam. A felesé­gem nem vesztette el a fejét. Marcit lá­bainál fogva hirtelen felemelte. Aztán meg is rázogatta egy cseppet, mint ki­ürült liszteszsákot az óvatos, avatott molnárfiú. Marciból víz, aztán köhögés hullt alá. Ezt az élethangot soha, de soha nem felejtem el. Mert ez az édes fülmu­zsika bennem is újra életerőt és élni aka­rást ébresztett. Nemcsak Marci, én is visszajöttem a percekig elvesztett, gyar­ló, földi létembe. Örömkönnyek kezd­tek táncolni az elgyötört arcokon. Tava­szi szellő szárítgatta feltámadt lelkein­ket. A madarak éneke azt súgta füleink­be jókedvűen: nem temetni, lagziba ké­szül két konok, székely kiscsalád. Marcit beültettük az üres kicsi szekérbe. Jól be­bugyoláltuk levetett rongyainkba és az elvénült nap gondjaira bíztuk. Ő rágör­nyedve a kicsi életre, mosolyával elaltat- gatta az "újjászülöttet". A völgyet ölelő dombok szintén mosolyra fakadva néz­tek le rá. Marci aludt egyet, aztán párnás talpait kidobta a szekér peremére. Éne­kelni kezdett. Mandl B. Kata Tavaszváró Dalol a tavasz, eljött a szerelem. Mindkettőt te hoztad el nekem. Kezem kezedben, sétálunk a réten, Bárányfelhők kergetik egymást a kék égen. Pajkosan nevet a nap, szórja meleg sugarát, Kicsalogatja a föld összes virágát. Arcod kipirul, hajadban táncot jár a szél, Mosolyra csábít a nap sugara. Szomorúan búcsúzik a tél. Vidáman kidugja kis fejét a hóvirág,- Itt vagyok! - kiáltja - csodaszép a világ! Kis madárka csicsereg, most csak az a vágya, Útrakeljen, ha erős lesz a szárnya. Repülj te is a szerelem szárnyán, Nyisd ki a szíved, ne maradj árván. New York, 2006. március 7. 4» Mikes Balázs Tavasz ül a Capistranon Korán van s nem kapiskálom, fecske ül a Capistranon. Itt a tavasz, madár hozta vág)7 az égi légiposta. A nép tapsol, ahogy nézi - "Gyere, rakjunk fészket Rézi, versenyezzünk közel-nyárral, eresz alatt apró sárral malterozzuk az alapot ahol még a nap se lakott!"- Spórolni kell minden hellyel, bérelni puha pehellyel s amit virág sose látott., négy kis csipasz csőre tátott: reggel, délbe', szélbe', korán hozzák haza nagy szaporán a szülők a dongót, legyet, senki se kap külön kegyet. - este, fáradt mind a kettő, fészek tele, csak a tető lesz az ágyuk s kapiskálom a Tavaszt a Capistranon. A hirdetés befektetés. Fektessen be a Magyar Szóba! Hívjon most! 1-877-A MAGYAR telefonszámot! vagy küldjön emailt a HIRDETES@AHID.COM címre! Támogasson egy oldalt a Magyar Szóban! Amennyiben hozzájárul lapunk fenntartásához egy oldal pénzügyi támo­gatásával, tiszteletünk jeléül az Ön nevét tesszük az oldal alsó szalagcsíkjába! Hívja most a 1-877-A-MAGYAR-t! EZ ITT AZ ÖN NEVÉNEK A HELYE! üli 1 Tóth Margaret #T% i Távolban ^ ! ( Valahol egy imakönyvet Selymes gyopár lakja. : Múltat, jelent, mosolyt, könnyet Bokrétám rakja. ( Orgonaszó, rózsafüzér < Míg töltik a lelket. 1 Egy gondolat odáig ér • < Hol e gyopár termett.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom