Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-03-31 / 246. szám
16 MAGYAR SZÓ — A HÍD Elemző 2006. MÁRCIUS 31. Reurópa Füzes oszkár Már nem Amerikát akarja lekörözni, hanem legalább Ázsiával szemben versenyben maradni próbál Európa - de legalább megpróbálja utolérni önmagát. E belátás lebet a mostani EU-csúcs igazi eredménye. Megszületett az EU energiapolitikája A "megbékélés" jegyében tartották találkozójukat az EU államfői Brüsszelben, amelyet Jósé Manuel Barroso bizottsági elnök azzal a győzelmi bejelentéssel zárhatott, hogy az EU-nak mostantól saját energiapolitikája is van. A protekcionista megnyilvánulások miatti összecsapás lehetősége különösen azért lógott a levegőben, mert az egyik legmarkánsabb vitatéma a közös energiapolitika megteremtése volt, miközben Francia- és Spanyolországban éppen az energiaszolgáltatás területén adódtak piacvédelmet szolgáló kormányzati beavatkozások. (Világgazdaság, index.bu) De nem biztos, hogy az lesz. Az amúgy egységes piacon dúl a tagállamok gazdasági nacionalizmusa, pedig mára szembeszökők az önzés hátrányai. Hátrányai? Történelmi veszélyei! Európa le van maradva minden fontos versenyképességi mutatót tekintve, így persze a sokáig volt szociális fölénye sem finanszírozható tovább, sőt. Mára Amerika és Ázsia újítókedve, ipari, kereskedelmi és szolgáltatási kultúrája, alkalmazkodási rugalmassága és húzóágazati hullámlovas-képessége simán veri Európáét. Összegezve: a nagy gazdasági világversenyben simán vernek bennünket. Vagy mi verjük saját magunkat? Lám, most mekkora uniós diadal, hogy picit csökkentjük a bürokráciát, hogy picit jobban egyeztetünk energetikai és kutatási kérdésekben, hogy csinálunk egy elit műszaki egyetemet (egyet...), és elköltünk félmilliárd közös eurót a "globalizációs kihívások ellensúlyozására"...! Mire?! Hiszen amivel tényleg "ellensúlyozhatnánk", vagyis például valóban egységes szolgáltatási meg munkaerőpiaccal, ott az EU nyugati fele inkább a saját keleti felét "ellensúlyozza". És a francia elnök sértődötten kivonul, ha egy francia lobbista angolul beszél az uniós asztalnál. Pedig azt mondja a derék gall üzletember, hogy az egységes piac minden építménye dominósorként dől össze, ha kihúzzuk a legalsót, megtiltva, hogy X. tagállam egy cége megvegyen egy másik céget Y. tagállamban. És ez még mindig nem nyilvánvaló a közös piac ötvenedik, az egységes piac tizenharmadik évében?! Ezek szerint nem. Az EU nagy tagállamai úgy tesznek, mintha szívességet tennének egymásnak a kölcsönös piacnyitáskor, sőt: áldozatot hoznak Európáért. Nocsak: a kicsiktől, és az újaktól főleg, elemi feltételként várták el a tőkepiacnyitást is (amúgy persze jogosan). Nem kell nagy jóstehetség előre látni, hogy a tagállamok egymással szembeni protekcionizmusa előbbutóbb szétzilálhatja az uniót. Akkor nem lehet majd "Brüsszelt" hibáztatni minden elmaradt reformért, elkényelmesedésért, és azért sem, hogy nem sikerül megőrizni az európai szociális modellt. Szóval, akkor inkább megtartják "Brüsszelt", amelyben sok hazafias sikert lehet elérni, és félévente be lehet számolni valamilyen történelmi előrelépésről, ahogy most például az "uniós energiapolitika született meg". Hm. Úgy, hogy nem született szinte semmi, legföljebb egy csöpp szándék a tagállamok energetikájának elemi összehangolására. Ami persze az első éles érdekütközéskor majd elfelejtődik, hogy eszünkbe jussanak más közös álmok: ennyi százalékkal kevesebb felhasználás, annyi percenttel több új energiaforrás stb., hogy a megint beígért évi kétmillió új munkahelyről most azért ne beszéljünk, mert a kis- és középvállalkozások előtt tárul ki a Kánaán. Amelyek ezt el is várják, hiszen húsz éve minden harmadik uniós csúcstalálkozón megígérik nekik. Repeta nincs? De van! Az ígéret most sem marad el, jó szándékban Európa szilárdan tartja világelsőségét. (Népszabadság, 2006. március 25.) Képzelt beteg Bugyinszky György Hogy Mikola István új keletű sztárolása üzenetértékú - az napnál világosabb. De mit is üzen személyével a Fidesz minekünk? A kézenfekvő válasz persze az, bogy most őrá osztották az ultrakonzervatív tábort tüzelő szekundáns szerepét ebben a feje tetejére állított dr. Jekyll-Mr. Hyde dramaturgiában. Orbán szebb jövőt álmodik, Mikola pedig a jobboldal elfojtott vágyait, indulatait bangosítja ki az összpolgári tudatalatti rezonőrjeként. Harsány belépője, "Szavazójogot a határon túliaknak, húsz év Fideszt Magyarországnak!" azonban csupán a felszín - amit mondatai mélyén találunk, az még e jól ismert kaméleontaktikánál is aggasztóbb. Áz ötven százalékkal növelendő politikai közösség víziója mellett Mikola a népesedés és a gyermekvállalás kormányzati felelősi posztjára is aspirál ugyanis. Mindebből világos, hogy egy ódon, "mennyiségi" nemzetfogalomban gondolkodik: nála a szuverén egyén önmagában nem érték - a lélekszám (és persze a hatalom) viszont az. Ezt legutóbb egy pécsi fórumon foglalta össze félreérthetetlen módon: "És igenis, a mindenkori irányításnak, menedzsmentnek, hatalomnak korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát. A közösség (...), a közjó és az igazságosság szellemében." (Szó szerinti idézet.) Mintha Mikola nem tudná, hogy a szaporodáselv köré szervezett nemzet ellentéte nem a demográfiai katasztrófa - az "önpusztító, (...) prolongált öngyilkosságkép" -, hanem az öntudatos, felvilágosult polgárok szabad önrendelkezésen alapuló közössége. Félreértés ne essék; Mikola nemzetfelfogása egy létező, jól ismert, keményvonalas konzervatív világnézet, a maga módján még koherens is - csak éppen fényévekre van Orbán sulykolt ideológiamentességétől és újdonsült szolidaritásmániájától. És a másodhegedűs posztjára ácsingózva egy felettébb zord társadalompolitika rémét vetíti előre. Ne csak sokan legyünk, de éljünk lelki egészségben is, életerőtől duzzadva - így Mikola, aki (közvetlen főnökével egyetemben) láthatóan jó ötletnek tartja, hogy az egészségügy zsargonjával írja le a nemzet morális állapotát, és így határozza meg társadalompolitikai céljait is. A "nemzet orvosa" ő, ki a "néplé- lek gyógyítására" és "életvédelemre" szerződött. A politikai retorika újkori klasszikusait azonban még annak is érdemes olvasgatnia, aki történetesen kormányzásra készül. Az élet-halál, egészséges-beteg ellentétpárok ugyanis ideológiailag foglaltak, és a XX. század legaljasabb időszakát idézik (élettér, nemzethalál - ilyesfélék). Valóban Mkola már sajnálja "Ha egy ilyen mondat, kiragadva a környezetéből, izoláltan valakit megsértett, akkor sajnálom" - mondta Mikola István, a Fidesz kijelölt kormányfő-helyettese, miután a múlt héten nem kis felháborodást keltett beszédével. Mikola István arról beszélt: "igenis, a mindenkori irányításnak, menedzsmentnek, hatalomnak korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát. (...) Döntenünk kell a két világ között. Az együk oldalon az élet kultusza, az egyén, a közösség boldogulásának a segítése, a másik pedig az önpusztításé... Mikola István és Orbán Viktor az egyetlenek, akik nem hallottak még a nemzet testén éktelenkedő rákos daganatok és fekélyek "kezelésére" szakosodott múltbéli alakulatokról? Tényleg minden rendjén van azzal, ha egy demokratikus rezsim politikusa a kollektív nemzettudat kúrálására kér felhatalmazást? Ki számít betegnek és mi lesz a gyógyíthatatlanokkal? Miféle csodadoktor ő, és hogyan csinálná? Egyszerű kézrátétellel vagy szóba jöhet kényszergyógykezelés is? Mikola szófordulatai valóban sokakat elborzasztanak. Az intolerancia, a dölyf és a totális szereptévesztés olyan kompakt rendszerével van dolgunk itt, amely megzabolázandó tömegekről szól, és amelyben a politika élet-halál harc. E téves diagnózis kockázatait és mellékhatásait már jó ideje szenvedjük valamennyien. (Népszabadság, 2006. március 23.)
