Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-03-24 / 245. szám

28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2006. MÁRCIUS 24. Balra nyugszik a Nap (49.) Técsy Sándor "Ugorgyunk" ■ Mikor Nyilas Misi jövedelem kiegé­szítésképpen a vak Pósalaky Úrnak ol­vasta az újságot, az unalmas, semmit­mondó részeknél az öreg rászólt: "Ugorgyunk!" Az utolsó évemre a Nagy Népi Dák Paradicsomban most ■úgy emlékszem vissza, mintha valaki az agyamban megnyomott volna egy "Fast Forward" gombot. A napi rutin mellett, amikhez már évek óta hozzá voltam szokva, néha történtek dolgok, amik már az én életem menetén nem tudtak változtatni. Világos volt: vagy úszom, vagy megfulladok. Vagy sikerül elmeh- nem, vagy marad a rossz román rum, a börtön, vagy az öngyilkosság. Mivel szerettem élni, és nem vonzott a cellá­ban töltendő évek perspektívája, ma­radt az elmenetel. Bármi áron. Novemberben kezdtem el az új "házasulásosdi" játékot. Decemberben a színház Debrecenbe ment. Csorna Jut­kát, mert készült Magyarországra, nem engedték jönni. Én rajta voltam a listán. Nem játszottam a darabokban, és kértem az amerikai házasságot. Most már tudom, elvittek Magyarországra, mert kíváncsiak voltak, kikkel találko­zom. Csak történt egy nem várt apró változás: Tóth Gyuri vitt kocsival. Debrecenből felszaladtunk Pestre, Gyuri, Colpacci és jómagam. Négy nappal azelőtt, december 10-e lehetett, a magyar TV bemondta, hogy elfogták és kivégezték a rendőrgyilkoso­kat. Pesten hívtam Sisát. "Megvan a do­hány? Holnap mehetsz, minden műkö­dik, nincs radarzár." "Késő, testvér. Hi­vatalosan megyek, beadtam a házasság­kérést". "Ha kicsesznek veled, vagy nem győzöd kivárni, csak csörögj!" "Kösz, de remélem, menni fog..." "Küldj majd egy lapot a Szabadság-szoborral". Vissza­mentünk Váradra, és folyt tovább az élet, a színház, a Transylvania vendéglő és a rum. Tudtam, hogy nagyító alatt vagyok, de nem érdekelt. Újat már úgy­sem tudhattak meg rólam, csak vigyáz­tam, hogy mást ne keverjek szarba. Daisy tanácsára mindenkivel közöl­tem a szándékom, miheztartás végett. Szépen le is maradt mellőlem majdnem mindenki. Maradt Miske, aki akkor még fújt a gondolattól, hogy valaki elhagyja Erdélyt, maradt Lexi, aki suttyomban útrakész volt, és maradt Tóth Gyuri, aki már féllábbal az Óceánon túl járt, s aki azóta már mindenestül "élvezi a gyá­ripart", ahogy Molnár Ferenc mondatta a Liliomban a Ficsúrral. És eljött 1980, a madridi emberjogi konferencia, ahol az asztalok roskadoztak a román ember­jogi visszaéléseket leíró dokumentu­moktól. Be kellett fogni a Nyugat szá­ját, különben ugrott a "Kedvezményes Náció" státusz, oda a geseft. A Vezér Castro mintájára, a "szabadság-flotta" szárazföldi változataként százszámra engedte el a kieresztett közbűntényese- it, homokosokat, lólopó cigányokat, útonállókat, és engem. Áprilisban meg­jött a házassági engedély, júniusban megjött Daisy a két fiával, és kijelentet­te, hogy innen már csak mint férj-fele­ség, boldog család, megyünk az Újhazá­ba. Tervnek szép volt, a "boldog család" része nemigen jött össze. A kivándorlók össze kellett szedjenek három tucat okmányt. Egyik-másikat lehetetlen volt beszerezni, egyik másik­ról Kafka sem álmodhatott volna. Nem volt semmilyen fűtés a lakásomban, de kellett egy papír, hogy nincs gázszámla- hátrálékom. Villanytelep, könyvtár, bank, közüzemek, lakásgazdálkodás, és még húsz irat. A vállalatok megkapták az ukázt, hogy ha kell, hetekig késleltes­sék az iratok kiadását. Sokszor már az akkor kemény valuta, kávé vagy Kent cigaretta sem segített. És akkor - Deus ex machina - Sorin, egyik szerelmem öccse, aki az én nyomortanyámon száll­dogált el a szeretőjével, átvett néhány nehéz fajsúlyú papírt, feltette a paksa- méta tetejére, és két nap alatt aláíratta a főnökével. És bejött a képbe Márta, Bállá Miki kollegám-barátom szerelme, akit Mikin keresztül ismertem meg, s akiben ezáltal bíztam, ő összeszedett, le­gépelt, aláíratott minden baromságot, amit a Hatalom kért. Kettejük nélkül nem vagyok meggyőződve, hogy ép ésszel túléltem volna az egész procedú­rát. Márta nemsokára Floridába repült. Fiát - Afrikából - és az öccsét megismer­tem, vele még nem ke­reszteződött az utunk. Gondolatban ezerszer megtettem, egyszer sze­mélyesen is megköszö­nöm. És Daisy ott lebzselt, várva a szabadulásomat. A két srác iszonyúan szenvedett. A lakásom­ban magára valamennyi­re adó csavargó .nem lakott volna New Yorkban, a civilizáció alapelemei (hi­deg-meleg víz, WC, klímaberendezés) sehol, akkoriban Váradon a zabpehely és a Cola csak Tv-ben fordult elő, és öt kilométer körzetben senki nem beszélt (vagy nem mert) angolul beszélni. Júli­us elején létrejött a frigyünk. Horváth Karcsi jött el, Lexi parádézott a Daisy két fiával, és a képeken ott mosolyog egy lány, aki legszívesebben mindnyá­junkat megölt volna. Nem tehetek róla, én is szerettem őt, nagyon is szerettem, de megbeszéltük, hogy mennem kell. Nekem már Romániában nem nő fű. Megértette, de soha nem fogadta el a helyzetet. Góbé volt. Nyári szünet jött, nemsokára Vásár­Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! helyre utaztunk. Apám-Anyám a nagy­szülők szerepét játszották, Daisy azt les­te, ki és hogyan akar tőlem elbúcsúzni. Minden telefonhívásból ügyet csinált, és kivágta a dilit, mikor egy magas sző­ke csaj az utcán a nyakamba borult. Zsuzsó volt, az unokatestvérem. Már- már kezdtek kételyeim támadni a jö­vőnket'illetően, de már kimondtam az "Á"-t. A "Bé" még váratott magára. A ki­sebbik srác imádott, a nagyobbik első látásra utált. Daisy naponta biztosított, hogy nem baj, ha nem vagyok zsidó. Apám egyszer rákérdezett: "Ha nem baj, mért mondod naponta?" (Mind a ketten beszéltek románul.) "Én ezt a kü­lönbséget soha nem hoztam szóba" - Daisy gyorsan kimagyarázkodott. Mi­kor lefeküdtek, Apámmal még iddogáltunk egy dara­big. "Öcsi, már nem vagy kölyök" (34 voltam). "Tu­dom, hogy nincs visszaút. De bevetted..." "Mit?" "Majd meglátod." Évek teltek el, míg igazat adtam Friedrich Engelsnek a házasságról. FOLYTATJUK Zsigmond Aranka montázsa

Next

/
Oldalképek
Tartalom