Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)

2006-01-06 / 233. szám

16 MAGYAR SZÓ — A HÍD Irodalom Balra nyugszik a Nap (39.) Técsy Sándor "Újra otthon, drága régi bútorok...” ... énekelte Zsoldos Táti valami zenés vígjátékban, és dúdoltam én, mikor az autó, amit lestoppoltam, elhúzott a Vácmány mellett, sok régi szép kirucca­nás helye, nyárikért, sör, belevaló lá­nyok... A dombtetőről már látszott Vásár­hely, és most a torkomban dobogó szív­vel néztem az unalomig ismert fákat, há­zakat, utakat. Más volt ez a hazatérés, ez már örökre szólt. Nagy, nagy kacskarin­gó után, de végre itt vagyok. Már ismer­tem az országot, már ismert a közönség. A régi dolgokra dobjuk a megbocsátás libbenő muszlimfátylát, és lássuk, mit rejt a jövő. Én hazajöttem, 30 évesen, és már innen cipelnek majd, hogy elültes­senek a földbe, ahol már annyi ősöm porlad. Itt vannak a szüleim, a család: Nanóka, Ibi néném, immár kolléganő, Zsuzsó a Bábszínháznál, Laci a Tervező- intézetnél, időnként basszusgitárral egy zenekarban, és itt van Benke Pista, mert a színháziakkal való barátság illanó. Pis­ta száz éve cimborám, és ha mindenki le­kopik, ő akkor is mellettem marad. És itt van G., a világ legvidámabb, legelné- zőbb, legodaadóbb barátnője, kékszemű, villogó fogú, a farmerbe bújtatott kis fe­nekével, amit egy hosszú römiparti alatt, ahol G. sürgött-forgott, tálalt-töltött, át­áthajolva az asztalon, Csorba András így írt le: "Olyan szép feneke van, mint egy vadászkutyának". És már tudtam, hogy Kincses Elemér, aki ha kevésbé lett volna nyakas és be­csületes, sokkal többre vitte volna, de a családjában nem dívott a seggnyalás, (a bátyja, Előd, a román palotaforradalom után Budapestre kellett szökjön, ha nem, azok akik Sütő Andrást megvakították, eltették volna láb alól) szóval Kincses el­kezdte az "Állítsátok meg Arturo Uit". 1976. Ceausescu már villogva mutatja a foga fehérjét. A diktatúra nyilvánvaló. Egy pojáca és a lúdtalpas felesége már az orránál fogva vezet 23 millió állampol­gárt, és az őket működtető apparátus már behálózta Nyugat-Európa szemét­láda, korrupt politikusait. Nyolc centért Romániában gyártott pár cipőt 180 dol­lárért adnak el, és a nyugati seftelők fen­nen hangoztatják, hogy Románia földi paradicsom. Á lefizetett politikusok visszhangozzák, '89-ig, mikor majd más tónusban térnek át az ócsárolásba. Akkor Kincses belevág a Hitlerről/Uiról szóló darabba. Engedélyezik, mert Hitler és Brecht. És Kincses, észrevétlenül bele­szövi a történetbe Ceausescut, Tarr Lászlóval, aki, mint Hitler/Ui az Öröm­ódát hallgatva festi irodája mennyezetét, a lezüllött színésszel, aki beszélni tanítja (Ferenczy Csongor újabb iskolajátéka a "Komámasszony, hol a stukker" arisztok­ratája után) és a Giri/Göring-Gyarmati Pityu, ritka drámai szerepben, de a hely­zet magaslatán, Givola/Göbbels Bács Fe­renc, monoklival, hegedűtokkal, innen már csak a magyarországi sztárság kö­vetkezhetett, és a triumvirátus harmadik tagja Emesto Roma/Röhm - ezt a szere­pet kaptam én. Mennybemenetel volt, együtt lenni a volt tanáraiddal, olvasni a jó kritikákat, az országos szaklap jöven­dölését - románul -, hogy ez az ember megérkezett a szülővárosába, és beérke­zett, mint színész... Már láttam Apámat, őszen, unokái körében, a kertben, a diófa alatt, aminek az árnyékában hevernek a jóllakott vizslák. Az asztalon a kötelező almáspite, amit Anyámnál senki nem sü­tött jobban, a vizslák nyála hosszú víz­esésként csorog a fahéjas cukorral meg­előadtam, mi járatban vagyok, szinte fáj­dalmas hangon dorgált "Hát hogyne ér­teném a helyzetet, azt nem értem, miért nem jöttél hozzám előbb... De sebaj, most alakul egy hármas csere. Egy udva­ri lakásba megy K, az ő lakását örökli Gy, és te megkapod a Gy felszabadult garzonlakását. Ma már péntek, szerdán van a gyűlés, csütörtökön tudod az ered­ményt. Különben jól vagy? Lépten-nyo- mon hallom vissza, milyen jó vagy, mint Emesto Roma. Rád itt nagy jövő vár, csak türelem... Üdvözlöm a szüléidét..." Aznap elmentem megnézni a lakást. Légvonalban 500 méterre a szülői ház­tól, velük is lakom, de függetlenül. Anyám főztjét eszem, a mosnivaló ott­hon lesz habfehér. Összejárunk majd minden nap, és a kutyám élvezheti az udvar és a többi kutyacimbora előnyeit. Nekem meg ott a garzon, üzlet mellette, a Színház negyedórányi séta, de van busz is. Aztán, majd ha bővül a család, és kell, majd kapok nagyobbat. Most a szo­ba, mellette fürdőszoba, konyhafülke, el­ső emelet, szép kilátás, mindent össze­vetve: főnyeremény. Van nyugalom, ha kell, nem ébresztem fel Anyámékat min­hintett manna láttán. Egy apró gyakorlati tényező szólt disszonáns felhangként a mennyei har­móniában. A lakás. Anyám már nyug­díjban, egész nap otthon. Apám reggel hatra megy a Vágóhíd laboratóriumába. Ötkor kel. Én 11-kor fejezem be az elő­adást, utána egy kis társadalmi élet, éjjel egy óra, mire hazaérek, Apám felébred, utána már nem tud visszaaludni. Egy fe­dél alatt három ember, háromféle napi programmal, akaratlanul súrlódásokhoz vezet. És nekem néha kellett volna egy odú, ahol szerepet tanulok, szóval kellett valamilyen megoldás. Elmentem hát az új igazgatóhoz, hogy elmondjam a bajo­mat. Dán Alexandrescu, rendező, ismer­te a színházi életet, nagyon kedvesen fo­gadott. A vállamat átölelve vitt be az iro­dájába, a titkárnő kávét hozott. Mikor den éjjel, ha hölgyvendég látogat, (Anyám nem így fogalmazott) diszkré­ten el lehet szórakozni (Apám nem így fogalmazott). Hazamentem, elmondtam a jó hírt. Még Anyám is ivott egy pohár fügebort, mert ez ünneplést kívánt. Rög­tön felajánlotta, hogy átjön porszívózni, és már terveztük a bútorozást. "Végre egy Színház," - mondtam ki hangosan, "amelyik megbecsül, és ezt kimutatja az­zal, hogy emberhez, színészhez méltó környezetet biztosít. Felhívtam Tarr Urat, aki szívből gratulált. Nagy dolog volt ez akkoriban, főleg egy rossz pedig- rével bíró, körön kívül álló fickónak, aki­nek ráadásul annyi van a füle mögött. Este előadásom volt, légpárnákon men­tem le a színházba, minduntalan átnézve a Kövesdombon álló palotám felé. Az ut­cánkból férni lehetett az épületet. Hirte­len a Hidegvölgybe vivő út, a behavazott mező, minden megszépült. A gyermek­kor emlékei mintha a Cigánytelep dombjairól zúdultak volna le rám, neve­tésre ingereltek. És a gondolat, hogy fel­nőttként újra itt vagyok, megbecsült szí­nész, köszöngetve egymásnak a szembe­jövőkkel, valami addig soha nem érzett Szerkesztette: Kertész Gabriella 2006. JANUÁR 6. együvé tartozás-tudatot ébresztett fel bennem. Marosvásárhelyi vagyok, erdélyi va­gyok, magyar vagyok. A színházban a haverek tették a maguk rosszmájú meg­jegyzéseit. "Végre a kövesdombi élelmi­szerüzlet teljesíti a havi tervét rum el­adásban" - mondta Magyari Geri, a trak­toristából lett kitűnő színész, barátsá­gunk már 10 évet nyúlt vissza az időben. "Ha te is beszállsz" - mondtam. Egyik kolleganő a kávézóban halkan megje­gyezte "Na, ki lehet tenni a bejáratnál a piros lámpát". "Ha te is beszállsz" - mondtam. Leszálltak rólam. Kincses Elemér újra elmondta, hogy vannak velem tervei "Felújítjuk a ritmika óra nagyjelenetét, a szétvert hintával?" "Azt már nem. Olyan jó te már nem le­szel, mint ötévesen." Elújságoltam Nanókának. "Lelkem, gyermekem" - sír­ta el magát "Olyan jó, hogy bár mi, akik még megvagyunk, együtt lehetünk" "Nősülj meg, még meg akarok érni egy dédunokát" "Meglesz, Nanó, csak talál­jak valakit, elég hülyét, aki hozzámjön"... És terveztem, mint aki megnyerte a Lot­tón a főnyereményt. Már azt is tudtam, kik azok, akik a lábukat be nem teszik hozzám. A jövendő szomszédságomban egy napon megláttam a földszinti erkélyen egy nagyon régi, kedves ismerőst. Egy orvos lánya volt, szép, mint a szentkép, és olyan csinos, amilyent keveset látni a világban. Balettáncosnő volt, észre sem vette, hogy egy tapsifüles kis krapek tá- tott szájjal bámul utána. Mert úgy bá­multam. Nem hittem el, hogy ilyen cso­da sétál a Szentgyörgy utca kopott asz­faltjárdáján. Aztán évekig nem láttam, mígnem egy este előadás után, függö- nyözés alatt ott láttam tapsolni - egy to­lószékben ülve. Anyám elmondta, hogy balesete volt, megbénult. Elhatároztam, egy napon elmondom neki, hogy "Ked­ves Melinda, én az új szomszéd vagyok, a strandra menet, ahányszor megláttam magát, majdnem nekimentem a villany­fának". És majd kávézunk, elemlegetjük, mikor Csibi néni - édesanyám - zongorá­zott a balettórákon. A férje Anyám sze­rint egy kiváló ember, aki a tenyerén hordozza. A tervezett beszélgetésre soha nem került sor. A következő szerdán a Szakszervezet elvtársai letárgyalták a lakásigényeket. A Színháznak volt három lakása. Kitették a döntést a próbatáblára: ott volt a nevem, HATODIK a listán. Előttem három ro­mán új végzős neve. Este tízkor néztük Ferenczy Pistával az üveg alatt fityegő papírt. Még csak berúgni sem volt kedvem. Hazamentem, elmondtam a dolgok állá­sát. "Nem baj Öcsike" - mondta Anyám. "Eladom a bélyegeket, s veszünk egy garzont". "Nem, Anyu. Én ezektől akar­tam, mint elismerést. Ha nem érek meg egy lakást, már itt sem vagyok". » Másnap lesétáltam a vizslámmal, be a dirihez. "Egy nagy szar vagy. Odaadtad a lakást ezeknek a trógereknek, akik két hónap múlva Ploiesten vagy Craiovan, vagy Bukarestben lesznek színészek. Nyald ki a seggüket. Itt a felmondásom." 1976. december 7-e volt. Kilenc hó­napja jöttem haza. Ennyit tartott az ál­mom. Folytatjuk

Next

/
Oldalképek
Tartalom