Amerikai Magyar Szó, 2006. január-május (104. évfolyam, 233-254. szám)
2006-01-06 / 233. szám
16 MAGYAR SZÓ — A HÍD Irodalom Balra nyugszik a Nap (39.) Técsy Sándor "Újra otthon, drága régi bútorok...” ... énekelte Zsoldos Táti valami zenés vígjátékban, és dúdoltam én, mikor az autó, amit lestoppoltam, elhúzott a Vácmány mellett, sok régi szép kiruccanás helye, nyárikért, sör, belevaló lányok... A dombtetőről már látszott Vásárhely, és most a torkomban dobogó szívvel néztem az unalomig ismert fákat, házakat, utakat. Más volt ez a hazatérés, ez már örökre szólt. Nagy, nagy kacskaringó után, de végre itt vagyok. Már ismertem az országot, már ismert a közönség. A régi dolgokra dobjuk a megbocsátás libbenő muszlimfátylát, és lássuk, mit rejt a jövő. Én hazajöttem, 30 évesen, és már innen cipelnek majd, hogy elültessenek a földbe, ahol már annyi ősöm porlad. Itt vannak a szüleim, a család: Nanóka, Ibi néném, immár kolléganő, Zsuzsó a Bábszínháznál, Laci a Tervező- intézetnél, időnként basszusgitárral egy zenekarban, és itt van Benke Pista, mert a színháziakkal való barátság illanó. Pista száz éve cimborám, és ha mindenki lekopik, ő akkor is mellettem marad. És itt van G., a világ legvidámabb, legelné- zőbb, legodaadóbb barátnője, kékszemű, villogó fogú, a farmerbe bújtatott kis fenekével, amit egy hosszú römiparti alatt, ahol G. sürgött-forgott, tálalt-töltött, átáthajolva az asztalon, Csorba András így írt le: "Olyan szép feneke van, mint egy vadászkutyának". És már tudtam, hogy Kincses Elemér, aki ha kevésbé lett volna nyakas és becsületes, sokkal többre vitte volna, de a családjában nem dívott a seggnyalás, (a bátyja, Előd, a román palotaforradalom után Budapestre kellett szökjön, ha nem, azok akik Sütő Andrást megvakították, eltették volna láb alól) szóval Kincses elkezdte az "Állítsátok meg Arturo Uit". 1976. Ceausescu már villogva mutatja a foga fehérjét. A diktatúra nyilvánvaló. Egy pojáca és a lúdtalpas felesége már az orránál fogva vezet 23 millió állampolgárt, és az őket működtető apparátus már behálózta Nyugat-Európa szemétláda, korrupt politikusait. Nyolc centért Romániában gyártott pár cipőt 180 dollárért adnak el, és a nyugati seftelők fennen hangoztatják, hogy Románia földi paradicsom. Á lefizetett politikusok visszhangozzák, '89-ig, mikor majd más tónusban térnek át az ócsárolásba. Akkor Kincses belevág a Hitlerről/Uiról szóló darabba. Engedélyezik, mert Hitler és Brecht. És Kincses, észrevétlenül beleszövi a történetbe Ceausescut, Tarr Lászlóval, aki, mint Hitler/Ui az Örömódát hallgatva festi irodája mennyezetét, a lezüllött színésszel, aki beszélni tanítja (Ferenczy Csongor újabb iskolajátéka a "Komámasszony, hol a stukker" arisztokratája után) és a Giri/Göring-Gyarmati Pityu, ritka drámai szerepben, de a helyzet magaslatán, Givola/Göbbels Bács Ferenc, monoklival, hegedűtokkal, innen már csak a magyarországi sztárság következhetett, és a triumvirátus harmadik tagja Emesto Roma/Röhm - ezt a szerepet kaptam én. Mennybemenetel volt, együtt lenni a volt tanáraiddal, olvasni a jó kritikákat, az országos szaklap jövendölését - románul -, hogy ez az ember megérkezett a szülővárosába, és beérkezett, mint színész... Már láttam Apámat, őszen, unokái körében, a kertben, a diófa alatt, aminek az árnyékában hevernek a jóllakott vizslák. Az asztalon a kötelező almáspite, amit Anyámnál senki nem sütött jobban, a vizslák nyála hosszú vízesésként csorog a fahéjas cukorral megelőadtam, mi járatban vagyok, szinte fájdalmas hangon dorgált "Hát hogyne érteném a helyzetet, azt nem értem, miért nem jöttél hozzám előbb... De sebaj, most alakul egy hármas csere. Egy udvari lakásba megy K, az ő lakását örökli Gy, és te megkapod a Gy felszabadult garzonlakását. Ma már péntek, szerdán van a gyűlés, csütörtökön tudod az eredményt. Különben jól vagy? Lépten-nyo- mon hallom vissza, milyen jó vagy, mint Emesto Roma. Rád itt nagy jövő vár, csak türelem... Üdvözlöm a szüléidét..." Aznap elmentem megnézni a lakást. Légvonalban 500 méterre a szülői háztól, velük is lakom, de függetlenül. Anyám főztjét eszem, a mosnivaló otthon lesz habfehér. Összejárunk majd minden nap, és a kutyám élvezheti az udvar és a többi kutyacimbora előnyeit. Nekem meg ott a garzon, üzlet mellette, a Színház negyedórányi séta, de van busz is. Aztán, majd ha bővül a család, és kell, majd kapok nagyobbat. Most a szoba, mellette fürdőszoba, konyhafülke, első emelet, szép kilátás, mindent összevetve: főnyeremény. Van nyugalom, ha kell, nem ébresztem fel Anyámékat minhintett manna láttán. Egy apró gyakorlati tényező szólt disszonáns felhangként a mennyei harmóniában. A lakás. Anyám már nyugdíjban, egész nap otthon. Apám reggel hatra megy a Vágóhíd laboratóriumába. Ötkor kel. Én 11-kor fejezem be az előadást, utána egy kis társadalmi élet, éjjel egy óra, mire hazaérek, Apám felébred, utána már nem tud visszaaludni. Egy fedél alatt három ember, háromféle napi programmal, akaratlanul súrlódásokhoz vezet. És nekem néha kellett volna egy odú, ahol szerepet tanulok, szóval kellett valamilyen megoldás. Elmentem hát az új igazgatóhoz, hogy elmondjam a bajomat. Dán Alexandrescu, rendező, ismerte a színházi életet, nagyon kedvesen fogadott. A vállamat átölelve vitt be az irodájába, a titkárnő kávét hozott. Mikor den éjjel, ha hölgyvendég látogat, (Anyám nem így fogalmazott) diszkréten el lehet szórakozni (Apám nem így fogalmazott). Hazamentem, elmondtam a jó hírt. Még Anyám is ivott egy pohár fügebort, mert ez ünneplést kívánt. Rögtön felajánlotta, hogy átjön porszívózni, és már terveztük a bútorozást. "Végre egy Színház," - mondtam ki hangosan, "amelyik megbecsül, és ezt kimutatja azzal, hogy emberhez, színészhez méltó környezetet biztosít. Felhívtam Tarr Urat, aki szívből gratulált. Nagy dolog volt ez akkoriban, főleg egy rossz pedig- rével bíró, körön kívül álló fickónak, akinek ráadásul annyi van a füle mögött. Este előadásom volt, légpárnákon mentem le a színházba, minduntalan átnézve a Kövesdombon álló palotám felé. Az utcánkból férni lehetett az épületet. Hirtelen a Hidegvölgybe vivő út, a behavazott mező, minden megszépült. A gyermekkor emlékei mintha a Cigánytelep dombjairól zúdultak volna le rám, nevetésre ingereltek. És a gondolat, hogy felnőttként újra itt vagyok, megbecsült színész, köszöngetve egymásnak a szembejövőkkel, valami addig soha nem érzett Szerkesztette: Kertész Gabriella 2006. JANUÁR 6. együvé tartozás-tudatot ébresztett fel bennem. Marosvásárhelyi vagyok, erdélyi vagyok, magyar vagyok. A színházban a haverek tették a maguk rosszmájú megjegyzéseit. "Végre a kövesdombi élelmiszerüzlet teljesíti a havi tervét rum eladásban" - mondta Magyari Geri, a traktoristából lett kitűnő színész, barátságunk már 10 évet nyúlt vissza az időben. "Ha te is beszállsz" - mondtam. Egyik kolleganő a kávézóban halkan megjegyezte "Na, ki lehet tenni a bejáratnál a piros lámpát". "Ha te is beszállsz" - mondtam. Leszálltak rólam. Kincses Elemér újra elmondta, hogy vannak velem tervei "Felújítjuk a ritmika óra nagyjelenetét, a szétvert hintával?" "Azt már nem. Olyan jó te már nem leszel, mint ötévesen." Elújságoltam Nanókának. "Lelkem, gyermekem" - sírta el magát "Olyan jó, hogy bár mi, akik még megvagyunk, együtt lehetünk" "Nősülj meg, még meg akarok érni egy dédunokát" "Meglesz, Nanó, csak találjak valakit, elég hülyét, aki hozzámjön"... És terveztem, mint aki megnyerte a Lottón a főnyereményt. Már azt is tudtam, kik azok, akik a lábukat be nem teszik hozzám. A jövendő szomszédságomban egy napon megláttam a földszinti erkélyen egy nagyon régi, kedves ismerőst. Egy orvos lánya volt, szép, mint a szentkép, és olyan csinos, amilyent keveset látni a világban. Balettáncosnő volt, észre sem vette, hogy egy tapsifüles kis krapek tá- tott szájjal bámul utána. Mert úgy bámultam. Nem hittem el, hogy ilyen csoda sétál a Szentgyörgy utca kopott aszfaltjárdáján. Aztán évekig nem láttam, mígnem egy este előadás után, függö- nyözés alatt ott láttam tapsolni - egy tolószékben ülve. Anyám elmondta, hogy balesete volt, megbénult. Elhatároztam, egy napon elmondom neki, hogy "Kedves Melinda, én az új szomszéd vagyok, a strandra menet, ahányszor megláttam magát, majdnem nekimentem a villanyfának". És majd kávézunk, elemlegetjük, mikor Csibi néni - édesanyám - zongorázott a balettórákon. A férje Anyám szerint egy kiváló ember, aki a tenyerén hordozza. A tervezett beszélgetésre soha nem került sor. A következő szerdán a Szakszervezet elvtársai letárgyalták a lakásigényeket. A Színháznak volt három lakása. Kitették a döntést a próbatáblára: ott volt a nevem, HATODIK a listán. Előttem három román új végzős neve. Este tízkor néztük Ferenczy Pistával az üveg alatt fityegő papírt. Még csak berúgni sem volt kedvem. Hazamentem, elmondtam a dolgok állását. "Nem baj Öcsike" - mondta Anyám. "Eladom a bélyegeket, s veszünk egy garzont". "Nem, Anyu. Én ezektől akartam, mint elismerést. Ha nem érek meg egy lakást, már itt sem vagyok". » Másnap lesétáltam a vizslámmal, be a dirihez. "Egy nagy szar vagy. Odaadtad a lakást ezeknek a trógereknek, akik két hónap múlva Ploiesten vagy Craiovan, vagy Bukarestben lesznek színészek. Nyald ki a seggüket. Itt a felmondásom." 1976. december 7-e volt. Kilenc hónapja jöttem haza. Ennyit tartott az álmom. Folytatjuk
