Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)

2005-12-02 / 231. szám

28 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. DECEMBER 2. Balra nyugszik a Nap (37.) Técsy Sándor . Exportból visszamaradt áru A '70-es évek közepére az én generá­cióm fele azzal törődött, azt tervezte, azon forgolódott, hogy miképpen lehet­ne valahol, máshol új életet kezdeni. A zsidó származásúak, ha be tudták szár­mazásukat bizonyítani, elmehettek Iz­raelbe. Micsoda szomorú, elhallgatott fordulata a XX. század történelmének: a '40-es években, ha bebizonyították, hogy nem zsidók, megmaradtak. A 70- es években, ha bebizonyították, hogy anyai részről (!) zsidók, elmehettek, er­go megmaradtak. A németekkel ugyanaz a bizarr, ke­gyetlen játék. A háború után, ha bebizo­nyították, hogy nem németek, megúsz­ták az üldözést. Három évtized után, ha elég anyakönyvi kivonatot kotortak elő, német voltukat bizonyítandó, újra meg­úszták, várta őket a Valhalla. Volt egy csomó görög, de azok hiába jártak a templomukba, hiába beszélték Homé­rosz kissé elváltozott nyelvét odahaza, őket nem nagyon eregették, mert apuká­ik bőrét egy kommunista puccs után mentették meg a béketábor befogadó or­szágai, ők hát kelletlenül maradtak és it­tak tovább. A másik, cseppet sem elha­nyagolható tényező a valuta volt. Az iz­raeli családok dollárjai, vagy a Nyugat- Németországból jövő márka sok család­nak jelentett román útlevelet, befogadó vízumot. ("Kelendő a burkus, hát vigyék, ha adják" - foglalta ezt össze Kányádi Sándor.) A cigányok, felmérhetetlen ösz- szeköttetéseik és minden szabályt áthágó merészségük révén, legendás, személy- cserés szökéseket hajtottak végre, amik arra is jók voltak, hogy a kevésbé kaland­vágyóknak mindig adtak egy vézna re­ménysugarat. És ment, aki tudott. Úsz­va, kúszva, futva. (A vicc szerint Kohn nagy nehezen enged a felesége rábeszé­lésének, és elmegy. A haifai kikötőben a hajó mellett felbukkan egy búvár. "Lá­tod?" - mondja az asszony "még gyalog is jönnek!") És akkor ott voltak az erdélyi magya­rok. "A bújdosni is képtelen szegényle­gények" - Kányádi szerint. Nem volt burkus az ősök között, a sok székely név nem rejtett izraelita vallású ősöket, pedig annyi bibliai név sehol nincs, mint Há­romszék falvaiban, ahol hemzseg a sok Ábel, Benjámin, Gideon, Izsák, (ahol a kis székely gyerek az I.N.R.I. felirat lát­tán felkiált "Édesapám, nem es tudtam, hogy Jézus urunkat Imrikének hítták). Már volt nagy exodus, de most jobban szorongattak a körülmények, mint a Há­ború után. Mert itt a puszta lét forgott kockán, a "lenni vagy nem lenni" magyar verziója a nemzeti identitást is magába lintanak. Akkoriban ismertem meg egy ma­gyarországi vakáció alkalmával Tur- csányi Sipos Máriát. Jólesik visszagon­dolni azokra az időkre, és emlékezni, hogy ilyen emberek is élnek a földön. Nem voltam már kamasz, túl voltam hosszútávú viszonyokon. Marika egy csoda volt. Fekete hajú, kicsit cigányos szépség, orra-szája -álla akaratos, erős jellemre utalt. A strandon láttam meg, úgy sétált, mint egy modell. Kicsit nazá­lis, mélyen csengő hang, életvidám mo­soly. A Kodály-körönd mellett lakott, a szülei régivágású intellektuelek, egy bu­dai ház erkélyéről nézték a Dunát. Elfo­gadtak, befogadtak, Marika töltötte ki minden gondolatomat. Megbeszéltük, hogy lesz, ha majd áttelepülök. És Mari­ka eljött Erdélybe, nézte a sepsiszent­györgyi színház szilveszteri műsorát, hallgatta ahogy "Hull az elsárgult levél", eljött a szüléimhez Karácsonyra, és én már akkor letojtam a kalapács nyelét. Valami régi haverekkel elkeveredtem. Rossz pont. Nagy fekete pont. Aztán el­mentem az Államtanácshoz, mert külföl­di állampolgárral csak engedély alapján éltek itt, "hazatelepedhettek", mert a még mindig polcon lévő elvtársaik nem felej­tették el őket. Simlis bitangok, duplán "nyerők". Egyszer, mert eljöttek, "Sze­gény menekültek", azután, mert vissza­tértek "lám-lám, a magyar szíve vissza­hozta". Hányinger. Volt akkoriban egy mondás, miszerint a magyar értelmiség számára két út van. Az egyik az alkoholizmus, a másik járha­tatlan. Mit mondjak, inni ittam, és már átestem néhány beszervezési kísérleten. Néha duzzogó, néha bosszúvágyó tisz­tek maradtak ezekből. Éreztem, hogy jobb, ha útrakelek. Az egyetlen vonzó le­hetőség Magyarország volt. Ott énekel­hetem a Himnuszt, ott lehetek magyar színész, és boldogan élek, míg el nem jő a kaszás. Hogy lehettem 25 évesen ilyen félkegyelmű, nem tudom. Egy ország­ban, ahol nem mehettem egyik városból a másikba szabadon, azt hittem, ha beje­lentem, hogy Pécsett élnék, majd rábö­khetett házasodni. Kijártam, kivártam az engedélyt. És a pécsi Nemzeti adott szerződést, szolgálati lakást. A jövő egy nagy rózsaszínű Nap formájában ragyo­gott. Nyáron Pesten, vagy a Balatonon terveztük a jövőt. Itt már előrevetültek konfliktusok. Én nagyon elégedett vol­tam a pécsi színészház gondolatával. Ma­ri természetesen házaséletet akart. "A Mecsek-expressz két óra - mondtam, - És majd elválik, hogy jó leszek-e valame­lyik pesti színháznak." "Azt most is el le­het intézni, ismerek embereket" volt az ellenérv. Én is ismertem Szász Károlyt, de ő nem pesti szerződést akart intézni. Volt elég fiúja Pesten. "Lemegyek Pécsre játszani, s ha kellek, valaki majd Pestre hoz". Visszamentem, és tettem a dolgom Sepsin. Aztán elmentünk egy csereútra Veszprémbe, a turné alatt összebarátkoz­tam egy szállodás lánnyal, pici volt, sző­ke, kékszemű, mindenen tudott nevetni. Következő nyáron felhívott, hogy a déli partra helyezték, hogy eltölthetnénk egy pár napot. Lementem a déli partra, et­tem a sült csirkét, úsztam a Balatonban, Bárdy Györgynek meséltem, mennyire élveztem a Gugyerákját, este elmentünk valahova, és hallgattuk az "El Bimbo"-t. Szerkesztette: Kertész Gabriella Ha nem az ment, akkor valaki utánozta Kovács Katit: "Találkozás egy régi szere­lemmel". Mikor Pestre értem, egy hét után, Mari már tudta, hogy az országban vagyok, hívta Anyámat. Este elment a szüleihez. Én megkerestem Moldova Györgyöt, s az edzése után átdumáltuk és átpiáltuk az éjszakát. (Moldovát ott­hon, mert kevés példány volt, kalákában olvastuk. Dragomán Pali, aki most szombathelyi agyarakat javít, előolvasta, mi meg alig kaptunk levegőt a röhögés­től. "A verhetetlen tizenegy", a "H. Ko­vács történetek" és "Hitler Magyarorszá­gon" akkoriban slágerek voltak. Most so­kan a régi olvasók közül hallani sem akarnak Moldováról. Szégyellik, hogy annyira élvezték.) Mari telefonált, de nem voltam otthon. Másnaptól szerel­münk ereszéről lógtak a jégcsapok. 75- ben, mikor végre megvoltak a papírok, nem írta alá a befogadáshoz kellő okmá­nyokat. Sík Ferenc tanár úr és Nógrádi Róbert igazgató úr jószándéka hiábavaló volt, csak házasság útján állt volna mó­domban áttelepülni. Á Dzsámi helyett mehettem vissza az Ismeretlen román katona szobrát bámulni. Tanosnak egy ismerőse (bővelkedett ismerősökben) felajánlotta a segítségét. Nagyon szeret­tem érte, de nem úgy ment, hogy áthú­zom a nevet, és írok egy másikat helyébe a házassági engedélyre. "Most mi lesz, hercegem?" - kérdezte Tanos, őszinte ag­godalommal. "Most visszamegyek, aztán meglátjuk." Este leültem a Duna partjá­ra, és néztem a vizen, hogyan fickándoz- nak a lenyugvó Nap sugarai. Irtóztam a gondolattól, jde vissza kellett menni. A gondolat, hogy a szüleim ott vannak, máris megvigasztalt. És hirtelen meg­ijedtem, mert a napnyugta láttán fészket vert bennem egy gondolat: "Mi lenne, ha... Annyi magyar, él Nyugaton... De mihez kezdenék magyar színész diplomával?... Egy fityingem sincs, se rokona se boldog őse... Talán az olaszok, akik Apámtól kapták az exporthúst, akik Temesváron mindig megálltak nálam, és hívtak, csaltak "Vieni, Alessandro, ti do denari, ti do una macchina, poi stare nella mia casa... In Reggio Emilia c'e un vino incredibile, e si mangia bene...". Lenne pénz, kocsi, szállás... És jó bor, jó kaja... Ha igaz... De meddig? És azután? Visszaút nincs... És az ígéretek akkor hangzottak el, mikor a Doktor Úrtól füg­gött a szállítmány... Ma még érvényesek? És Apámékkal mi lesz? És a haverekkel? És a színház nélkül hogy élek meg... Mi­re feltápászkodtam, esteledett. Felmen­tem Tanoshoz, az ő vendégszeretetét él­veztem, még volt valami maradék rum. Bogdán Laci egy versét idéztem unos- untalan, "Mert önmagunkat áruljuk, Hercegem. A század közönyös, a század siet, És a mi vérünk senkinek se kell, Hát költők vagyunk, amíg még lehet". Innen ragasztotta rám Tanos a "Hercegem"-et, amivel 25 év után, a Duna Tv-nél is ille­tett "Elmehetsz egy órára, hercegem, 11- kor várlak a 4-es stúdióban". Visszamentem, Romániába. Darkó Zsiga, aki azelőtt "Nemzetközi frigy­szakértőnek" hívott, most sóhajtva össze­foglalta a történteket. "Öcsi Úr, export­ból visszamaradt áru lettél". Eldön­töttem, hogy már nem sokáig iszom ro­mán rumot. Folytatjuk foglalta. Sokan hitből nem akartak el­menni, sokan már családi okokból nem tehették, maradtak. És túléltek. Ki így, ki úgy. Nekünk, akik az űrutazást válasz­tottuk, nincs jogunk fejcsóválva ítélkezni azok fölött, akik a földön maradva min­den eszközt felhasználtak arra, hogy a gyermek kapja meg a reggeli tejet, vala­mi húsféle egészítse ki az étrendet, a ma­ma jusson a szívgyógyszeréhez, még ak­kor sem, ha ennek az ára a "kooperálás", a besúgás volt. De aki azért lett besúgó, hogy egy szobával nagyobb lakása le­gyen, vagy kicserélhesse az autóját, vagy néha elutazhasson Nyugatra és aztán ha­zatérve köpjön a hollandiai, németorszá­gi, amerikai magyarokról, azok nem ér­demlik meg a levegőt sem. Voltak, szép­szerével, és jutalmul kivándorolhattak, innen folytathatták áldásos tevékenysé­güket, nem lehetett tudni, hogy mikor viszik el otthon Apádat egy itteni "régi ismerős" csicsergése alapján. És ha eleget Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük!

Next

/
Oldalképek
Tartalom