Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-10-07 / 223. szám
2005. OKTÓBER 7. Irodalom MAGYAR SZÓ —A HÍD 29- Jól van, fiatalember? Egy idős asszony állt mellette, kezét a vállára tette, és aggódó arccal méregette. Elhárította. Ellódult a faltól, és elindult. Lassan ment. Ha valaki látja, azt mondhatta volna, alig vonszolja magát. Közben az iménti jelenet járt a fejében. Be kellett ismernie, várakozás ide, készülődés oda, megint meglepte, s nem is csak maga a dolog, hanem a látottak, melyek az eddigiekkel összehasonlítva hihetetlenek és félelemkeltőek voltak egyszerre. Nem olyan fából faragták Váradit, aki megijed a saját árnyékától, de a hajnali -mint tudjuk végül álomnak minősített - meg a mostani történések mitagadás ébresztettek benne némi feszültséget, amellett felvetették a magától értetődő kérdést: mi következik még ezután, és ő nem tart-e attól, hogy elébe menjen. Nem volt ez több néhány pillanatnál, elhessegette magától. Akkurátus ember lévén igyekezett a lényegre koncentrálni, ami momentán nem volt más, minthogy a jelek szerint szűkül a kör, az események közötti idő a kezdeti hetekről napokra csökkent, ergo jó irányba tart, s noha ezúttal hibázott - végül arra jutott, az elfelejtett üveg sör felszívódásának késése okozhatta a csúszást -, a kitartásnak és a módszerességnek előbb-utóbb meg kell teremnie a gyümölcsét. Ment Váradi Simon elektroműszerész, a Gelka Vállalat dolgozója, ment a József körúton a munkahelye felé, megacélosodott akarattal, elszántan rá, hogy lesz, ami lesz, mindenképpen végigmegy a sors és önmaga által kijelölt úton, ha maga a Jeti vagy a Loch Ness-i szörny, esetleg a Magyar Szocialista Munkáspárt teljes aktívája, netán az ideiglenesen több mint negyven éve itt tartózkodó Szovjet Déli Hadseregcsoport jönne is azon szembe vele. 8. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben Sötétség telepszik a teremre. Csak a színpad mögött kifeszített hatalmas, köralakú vásznat, és a ráfestett emblémát, a gót írásjelet idéző, a lelógó szára végével nyilat formázó, földet átütő vagy a derekán-nyakán tüskéket növesztő, kissé hajlott, stilizált p betűt megvilágító zöldessárga fényű lámpák égnek. Innen-onnan füttyszó, kiabálás, visítás hallatszik. Aztán a csend, akárcsak a tenger hulláma, mely vissza- húzódtában elsimítja a parti homokot, végigvonul a tömegen. Az egymáshoz préselődő testekben nehezen uralt moz- dulniakarás, türelmetlenség. Meleg a levegő és fülledt a sokezres tömeg lélegzésétől meg lassan párolgó verítékétől. Puha, narancsba hajló fény ömlik alá a színpad fölötti traverzekre szerelt lámpák némelyikéből. Fütty harsan, kiabálás. Kezek emelkednek a levegőbe. A mikrofonnál álló, vállig érő hajú zenész fekete pólót visel, rajta a színpad mögötti embléma inverzben. Megszólal egy gitár. Halk, egymást lassan követő hangok, mintha megmegerősödő eső permetezné a földet apró szemekben még langyos októberi délutánon. Az elkezdődő ének nyomán egy pillanatra tovább erősödik a fütty és a kiabálás, aztán lassan alábbhagy. Ülj le mellém, valamit mondok. Szomjas vagy látom, Egy üveg bort kibontok, figyelj.... Cintányér csendül. A néhány taktus- nyira egyedül szólni hagyott dobok hangja felpörgeti a ritmust, majd a háttérbe vonul, az ütemesen, keményen morduló gitárok mögé. Színes fények villannak a színpadon. A tömeg megmozdul, mintha egy hatalmas élőlény sejtjei kezdenének önálló táncba. Lehet, hogy nem vagy gyenge, De ha a szívedbe szalad a penge, Attól nem érzed magad jobban, ha a kocsidba bomba robban. Tudom én, erős vagy persze, de ha a fejedben ott van a fejsze, vagy a fegyver csövébe nézel, ott már semmire nem mégy pénzzel, és hiába vagy gazdag, ha az égiek leszavaznak, a kocka el van vetve, te meg a föld alá temetve. Ott már hiába van ügyvéd, aki a törvényektől megvéd, itt senki se golyóálló, és ha szakad a védőháló, a halálugrás végén a túlvilági tévén majd rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó. Akik a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó, de ha a Szent Péter-szigetekre már be van fizetve az útja, önnek a Mennyország Tourist a legjobb szolgáltatást nyújtja. Szusszanásnyi szünet a szövegben. Elnyújtott, panaszos gitárhangok töltik be az arénát, mintha szenvedéssel teli hosszú sikoltások lennének. A szólógitáros ívben hátrahajlik, hosszú, hullámos haja lelógó zászló, túlér a derekán. Az egyszerre mozduló, egymáshoz tapadt testek között vékony vezetőréteget képez a veríték, egy-egy megrázott sörényből apró cseppekben hull a közelben lévőkre. És lehet, hogy nem vagy gyáva, és a végén te maradsz állva, de mire jó úgy ez az élet, hogyha futnod kell, amíg éled és hiába vagy bátor, mint egy római gladiátor, aki keményebb, mint a szikla, mégis lehet, hogy elég egy szikra a gyújtózsinór végén és a túlvilági tévén majd rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó. Akik a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó, de ha a Szent Péter-szigetekre már be van fizetve az útja, önnek a Mennyország Tourist a legjobb szolgáltatást nyújtja. A refrén összerendezi a színpad előtti térséget elfoglalók eddig itt-ott ütemet vesztő, szeszélyesen hullámzást idéző mozgását, mintha egy láthatatlan karmester vagy tornatanár kitartása végre meghozná a gyümölcsét. Az énekes megáll a mikrofon előtt, mereven, mint egy szobor, csak a keze jár a fekete peremű, közepén faerezetet idéző basszusgitáron. Nyitott szájak, a többség énekel. Néma tátogásnak tűnik a dübörgő hangfalak árnyékában. Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak? Hirtelen váltás, elhal a dübörgés, visszatér a kezdeti magányos, lassú, bús gitárszó. Csillapodik, oldalirányúvá változik a nézőtéren a mozgás. Egy fiatal fiú átszellemült arccal az ég felé néz, magasba emelt két kezének ujjaival V betűt formáz. Az emberek meg néznek, hogy az isten a pénz lett. Sorban nyílnak a bankok, és az jelenti a rangot, hogy mennyire állat az autód, mekkora mellű a nőd, és hogy meddig bírod feltekerni a kocsidban a hangerőt. A kocsidban a hangerőt. Az átmenet gyors, néhány taktus dobpergés után a ritmus visszatér az előzőre, hogy aztán egy rövid, intenzív gitárszóló hívja elő újra a refrént, akár a hullámvasúton, ahol ereszkedés adja a lendületet az emelkedőhöz. A színpadon fényár. Újra tombol a nézőtér. Rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó. Brém-Nagy Ferenc Lábunkat vörhenyes avar faijaiéi../ Lábunkat vörhenyes avar falja fel. Az ősz megint megszerez magának. Megállunk. Egyedül vagyunk - szigorú karám. Elfogadunk csak. Nem lázadunk. Nem kérdezünk. Az ösvényen egy féligmállott lábnyom. Csípős szél kél. Üzen a halál. Fakul minden, semmivé lesz, mint a madár a lassan vérző felhős láthatáron. Fohászkodunk, legyen még idő. Adassák. Miben megfogan, és nő sarjadó magként a szerelem, mely megérint, felkavar. De elnémít, megejt, magában tart a végső díszletté formálódó park, az ősz, az alkony és az éhes avar. Akik a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó, de ha a Szent Péter-szigetekre már be van fizetve az útja, önnek a Mennyország Tourist a legjobb szolgáltatást nyújtja. Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Mi Atyánk, ki vagy a Mennyekbe' Mondd csak, melyik ajtón menjek be? Még egy lépés, még egy felfelé hajtó lendület, a csúcs egyszerre szédítő, verőfényes és ritka levegőjű távlata. Melyik ajtón menjek be? Én melyik ajtón menjek be? Melyik ajtón menjek be? Megcsöndesedik minden. Halk gitárszó, mintha csöndes eső, nem múló bánat, bezáródó kör, reménytelenség. Az újabb váltás, ahogyan a dal keretbe zárul, szinte elvész az erősödő füttyben és kiabálásban. Ülj le mellém, valamit mondok... Ahogy elhal a zene nem marad más, csak a sötétség, a fülledt meleg, az izzadó testek, a szűnni nem akaró taps. Folytatjuk Szerkesztette: Kertész Gabriella Sósméz (34) Brém-Nagy Ferenc
