Amerikai Magyar Szó, 2005. október-december (103. évfolyam, 223-232. szám)
2005-10-21 / 225. szám
2 8 magyar szó - a híd MOZAIK 2005. október 21. Visszaemlékezés a sztálinvárosi '56-os eseményekre (...) Az orosz tankok lecövekelték magukat a pártház, a tanácsház, a rendőrség és a vasmű főbejárata előtt, valamint minden nagyobb útkereszteződésnél. A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkfelhívását a vasmű munkástanácsa nem szavazta meg, de közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy sztrájkra buzdítjuk a munkásokat, kértük, hogy vállaljunk szolidaritást a pesti munkatársainkkal. A következő napokban sokan elmenekültek, főleg azok, akik aktívan részt vettek a forradalomban. Féltek a megtorlástól. Sokat töprengtünk mi is a feleségemmel: Menjünk? Ne menjünk? Tagja voltam a munkástanácsnak, lelkesen agitáltam a sztrájk mellett, s aláírásunk ott volt a laktanyában arról, hogy átvettük a fegyvereket és a kézigránátokat. A város vezetősége kihirdette, hogy a fegyvereket be kell szolgáltatni: "Mindenki, akinél fegyver van, vigye vissza a laktanyába, vagy vigye a városháza elé." Attól féltünk, hogy a fegyverek leadásánál lefognak bennünket, ezért egy éjszaka elástuk a Duna- parton egy építkezés csatornázásában. Sokáig nem történt semmi, a munkát felvettük, a rend kezdett helyreállni. Elérkezett karácsony, jött a hideg tél. Január második felében már hallani lehetett, hogy ezt is, azt is elvitték a pufajká- sok kihallgatásra. Voltak közöttük munkástanácstagok, és olyanok, akik a laktanyában felfegyverezték magukat. Nekem különösen volt félnivalóm! A káderlapomon nyilvántartották, hogy Rákosiék alatt hosszú éveket töltöttem különböző börtönökben és kényszermunka-táborokban - többek között a Markóban, Gyorskocsi utcában, Márianosztrán az MZ-n (MZ: magánzárka osztály). Nyilvántatották azt is, hogy a börtönbüntetésemnek az amerikai követséggel való kapcsolatom volt az eredője. Rossz pontként volt följegyezve az is, hogy a II. Magyar Hadsereg katonájaként kint voltam a Don-ka- nyarban és ott - Uram bocsá'! - egy tűz- keresztet is kiérdemeltem. Ráadásul teljes erőbevetéssel dolgoztam munkahelyemen a forradalom mellett... A rossz hírek hallatán felvetettem a menekülés kérdését azoknak a munkatársaimnak, akikkel együtt fegyvereztük fel magunkat. Nálunk jöttünk össze a megbeszélésre feleségeinkkel együtt. Mérlegeltük, megtárgyaltuk, mi vár ránk, ha maradunk. Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Egy hét gondolkodási időben állapodtunk meg. Egy hét múlva újra nálunk találkoztunk, és megbeszéltük a részleteket. Mivel addigra a nyugati határt az oroszok és az őket kiszolgáló magyar barátaik, az új- pufajkás - karhatalom lezárta, így csak a déli határ, Jugoszlávia jöhetett számításba. Csoportunk egyik tagjának a felesége bolyi volt, ez a falu a Pécs és Mohács közötti út mentén feküdt, közel a határhoz. A feleség ott született, ott nőtt fel, ismerte jól ezt a határrészt, és szülei '56- ban is ott laktak. Február 1-jén, pénteken este összecsomagoltunk, és másnap korán reggel találkoztunk a Béke téri buszmegállónál. Megvettük a jegyeket a Pécsen keresztül Mohácsra menő buszra. Amíg az indulásra vártunk, a ma Kanadában élő barátommal a kioszknál megvettük az aznapi újságot. Ahogy az első oldalra rápillantottunk, rémlátomásnak beillő kép tárult elénk. A címlapon nagy betűkkel ez állt: "Lezárták a jugoszláv határt!", és a cikk ismeretté a Minisztertanács rendeletét, amely letartóztatást és börtönbüntetést helyezett kilátásba azoknak, akiket ott elkapnak.- Gyorsan dugd zsebre! - mondta a barátom. - Ha az asszonyok meglátják, azonnal visszafordulnak! Amikor Rákosiék felépítették a vasfüggönyt, a határtól mintegy 20-25 kilométer széles, úgynevezett határsávot létesítettek, az ott lakókat ellátták határsáv-igazolvánnyal. Ha a kívül lakók be akartak menni a határsávba, a lakóhelyük rendőrségétől erre engedélyt kellett kérni, amit visszatéréskor be kellett szolgáltatni. Ha valaki ennek hiányában utazott a határ közelébe és elfogták, akkor letartóztatták, bíróság elé állították, és öt évig terjedő börtönbüntetést is kiszabhattak rá. A busz előállt, s mi szépen felszálltunk. Elindultunk az ismeretlenség felé... Szekszárdon álltunk meg először egy óra pihenésre. A következő hosszabb megálló Pécs volt, a Nádor szálló előtt, ahol közel két órát pihenhettünk. Ezalatt a buszt kitakarították, üzemanyagot vett fel. Szükség volt a pihenésre! A feleségem hathónapos várandós volt, nehezen bírta a busz rázást. Mivel a busz minden helységben megállt, mire Pécsre értünk, jócskán beesteledett. Innen tovább indulva a befelhősödött égboltozatból az eső is megeredt, semmit nem lehetett látni a busz ablakain át. Úgy nyolc óra körül járhatott az idő, amikor a busz ablakából zseblámpafény integetésére lettünk figyelmesek. Ä fényjelzések előttünk villantak. A busz megállt és két fegyveres rendőr szállt fel. Kérték a határsáv igazolványokat. Feleségemmel elől, közvetlenül az ajtó mellett ültünk, mögöttünk kettesével a barátaink. Először tőlünk kérték az igazolványt.- Nekünk csak személyazonossági igazolványunk van, úgy tudjuk megszüntették a határsávot - mondtuk.- Igen - felelték -, de a mai nappal visszaállították. Hová mennek?- Dunaszekcsőre, egy barátunk esküvőjére igyekszünk - mondtam. Hirtelen ötlettel Szekcsőt neveztem meg, amely kívül esett a határsávon. S valóban ott lakott egyik munkatársam, akinek a - véletlen összejátszás? - másnap volt az esküvője, amelyre mi is hivatalosak voltunk... De mi nem oda igyekeztünk. A rendőr nagyot nézett. Dunaszekcső nem erre van, az Szek- szárd alatt a Mohácsra vezető út mellett fekszik - mondta.- Tudjuk, de Sztálinvárosban azt mondták, hogy még nem megy arra busz. Menjünk le Pécsen keresztül Mohácsra és onnan vissza Szekcsőre. Hogy a rendőr elhitte-e, amit mondtunk neki, nem tudom. Kinézett az ablakon, s látta, hogyan veri a havaseső az üveget, hallotta, hogyan zörög a busz tetején, majd rápillantott terhes feleségemre és visszaadta az igazolványainkat.- A határsáv igazolványt kérjük - fordultak a mögöttünk ülő társainkhoz.- Nincsen, nem tudtuk, hogy kell - mondták.- Hová mennek?- Bolyba.- Kihez?- Ott lakik egy barátunk - mondtak egy nevet és címet -, taxisofőr. Meghívtak a disznóvágásra.- Bolyba nem lehet menni, az a határsávban van. Tessék leszállni. A következő pár szintén: - Nincsen, nem tudtuk, hogy kell.- Hová mennek?- Mohácsra, egy gyerekkori barátunkhoz - ők is mondtak egy nevet és címet a hajókikötőben dolgozik. Keresztelő lesz náluk, mi leszünk a keresztszülők.- Oda nem lehet menni, mert határsávban van. Kérem szálljanak le. A negyedik házaspár azt mondta:- A szüléinkhez megyünk, Bolyba. Van határsáv igazolványunk, de nem hoztuk magunkkal, mert úgy tudtuk, hogy már nem kell.- De kell - felelte a rendőr és leszállította őket is. Ez a fiatalasszony lett volna a vezetőnk át a határon. Leszállás közben még megsúgta nekünk édesanyja bolyi címét... Arra nagyon vigyáztunk, nehogy eláruljuk, hogy együvé tartozunk. Lehet, hogy a rendőr gyanút fogott, mivel mind Sztálinvárosból jöttünk és mind a Vasmű műszerüzemében dolgoztunk. Amikor mindenkit igazoltattak - érdekes, hogy rajtunk kívül mindenkinek volt harársáv igazolványa! - a rendőrök is leszálltak és a busz folytatta tovább az útját. Meg kell jegyeznem: ha a rendőröknek eszébe jut a jegyek ellenőrzése is, biztosan lebuktunk volna, hiszen mindannyian Bolyba váltottuk meg a jegyet! Nem volt jegyünk se Mohácsra, se Dunaszekcsőre... Bolyban leszálltunk és felkerestük a megadott címet. Bekopogtunk az ablakon. Valaki elhúzta a függönyt és mi kértük, hogy engedjenek be minket. Nem lehet, kaptuk a gyors választ. Nem csak szigorú kijárási tilalom van, de börtönbüntetést kaphat, aki beenged valakit éjszakára a házába. Mondtuk, hogy a lányuk barátai vagyunk Sztálinvárosból, s hogy odabent mindent elmondunk. Bent aztán a jó meleg szobában elmeséltünk mindent: mi járatban vagyunk és mi történt a határsáv igazolásnál. Kértük, hogy éjszakára ott maradhassunk, majd reggel a visszafelé menő busszal hazamegyünk. Vezető nélkül, sáros szántóföldeken a hideg, havas téli esőben terhes feleségemmel nem mertük vállalni az utat. Különben is, már az indulás előtt úgy beszéltük meg, hogy szombaton indulunk el, és ha valami akadályba ütközünk, vasárnap visszajövünk és hétfőn bemegyünk dolgozni, mintha mi sem történt volna. Bőséges vacsorát kaptunk és 10-11 óra körül szép tiszta ágyba feküdtünk le a meleg szobában. Két óra felé járhatott az idő, amikor valaki felébresztett bennünket. Nem akartunk hinni a szemünknek! Sárosán, vizesen, elcsigázottan ott állt az egész társaság, mind, akit a rendőrök leszállítottak a buszról. Egymás szavába vágva mesélték:- Amikor a busz elment veletek, a rendőrök azt tanácsolták - mivel a busz csak reggel megy visszafelé - ne várjunk ott a hideg esőben, menjünk vissza a legközelebbi faluba. Kopogjunk be a kocsmába és ott várjuk be a holnapi buszt, amivel haza mehetünk. El is indultunk visszafelé. Korom sötét volt, szakadatlanul esett a havaseső és fújt a szél. Vissza- visszanéztünk, s amikor már nem láttuk a rendőröket, letértünk az útról a szántóföldekre. Nagy kört leírva megkerültük őket, s most itt vagyunk. Folytatás a következő oldalon Szerkesztette: Kertész Gabriella Menekülés a vasfüggöny mögül/2.) Soós József ^
