Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-09-23 / 220. szám
2OOS. SZEPTEMBER 23. Mozaik ZsiGMOND Aranka montázsa Lali Nagy Johanna A kikövezett Tenkei út két oldalán mély vízlevezető árok, azon túl széles sávban füves terület húzódott, a házak mellett járda futott hosszan az úttal párhuzamosan. Ezen az úton volt az egyik szalontai elemi iskola, amelyben 11 évig tanítottam. Az iskola masszív tégla épület volt széles folyosóval és tágas, délre néző tantermekkel. Ennek végében működött az óvoda is. A melléképületekben három család lakott, egyikük az iskola takarítója. Az udvar felőli szobában egy özvegyasszony élt a leányával. A néni többször kifejezte nemtetszését, ha a gyermekek az ablaka alatt ugrándoztak. Különösen nem szerette, ha a fiúk ott rúgdalták a labdát, mindig attól félt, hogy betörik az ablakát. Újabb panasz elkerülése végett kétfelé osztottam az udvart, a lakás közelében a kislányok, a járda és a kerítés között pedig a fiúk játszhattak. Csak ritkán fordult elő, hogy egy-egy rosszul célzott labda a kerítésen át kirepült az utcára, de ott senkinek nem ártott. Egyik reggel, ahogy beléptem a tanterembe, a tanulók szemében különös ragyogást láttam míg szájuk szögletében huncutkás mosoly lapult. Ebből mindjárt sejtettem, hogy valami rendkívüli dolog történt, amit észre kell vennem vagy tudomást kell szereznem róla. Amikor szembe fordultam az osztállyal, szemem megakadt az első padban ülő vézna kis fiúcskán, Lalin, akinek egyik szeme be volt dagadva, körülötte nagy sötét folt éktelenkedett.- Lali, mi történt veled? - szegeztem neki kérdésemet és fürkésző tekintetemet. A cingár, szőke fiúcska, aki különben csendes, jó magaviseletű volt, csak a tanulás ment neki nehézkesen, felpattant helyéről. Nem természetéből fakadó szokatlan határozottsággal és fennhangon közölte, míg ajkai kissé felfele íve- lődtek: - Tegnap, amikor mentünk haza az iskolából, az úton éppen jött édesapám a szekérrel. Én szaladtam feléje, amikor észrevett, megállt, én felültem mellé a bakkra. Úgy be volt rúgva, mint egy állat és úgy hajtott, mint egy őrült. Belefordultunk az árokba. Az osztály harsogott a nevetéstől. A többiektől azt is megtudtam, hogy az emberek szedték ki őket a kocsi alól, kiszabadították a vergődő lovakat és a felfordult szekeret kihúzták az árokból. Kisebb ütődésen kívül súlyosabb sérülés nem történt. A Lali leírásából mindjárt tudtam, hogy ő ezt így a felnőttektől hallotta, amint szájról szájra tovább adták a történteket. Az én kis tanulóm nem képes ilyen fordulatosán ecsetelni a dolgokat. Az is meglepett, hogy így beszélt apjáról. Még jó, hogy minderről apja nem szerzett tudomást, mert több kék folt tarkította volna Lali satnya testét. Nem ez volt az első alkalom, hogy a kollektív gazdaságnak ezt a kocsisát az ismerősök vitték hazáig, amikor jócskán felhajtott a garatra. A legelső a román óra lett volna, de a történtek után ettől eltekintettem. Most jó alkalom kínálkozott arra, hogy tanulóimnak beszéljek az alkohol túlzott fogyasztásának káros következményeiről. Bíztam abban, hogy a hallottakat meg is szívlelik. Még egyszer előfordult, hogy megérkezésemkor egy lurkó elkiáltotta magát: - A Lali apja megint berúgott! Az osztályt átfogtam tekintetemmel, senki nem nevetett, inkább melegség és részvét sugárzott a szemekből, sajnálattal néztek a lehorgasztott fejű, lesütött szemű csene- vész kis társukra, Lalira. MAGYAR SZÓ —A HÍD 19 Vigasz Az emlékezés titkos méreg, Ne keresd tükörben arcodat. Minden elmúlik egyszer; Szerelem, s a nyár... Ne okold önmagad. Múltadról ne beszélj, Ne mondd el senkinek, Nem lesz ki megérti, Átadni nem lehet. Az emlékezés nem csak titkos méreg, De búvóhely is: Bújj el hát mindazzal ami fáj, S vigasztald magad: Isten is fénycsóva, S a halál is az! Joseph Sislay Záporeső ellen Záporeső hull a földre, %jj0 Sebesen a hegyre, völgyre. Sajnálom a vadvirágot, • Ezeknek a nyakára hágott. Már is látom, fulladoznak, Amint a víz alatt úsznak. Komisz most a záporeső, Virágoknak rosszat tevő. Mint pásztora habos nyáját, Megsüvegei i most egvaránt. Nem néz semmire, merre jár, Virágot, fát jól megcibál. , O ép, bokrétázd föl magad, Szálljon földre arany napod! Ha hallgatsz esdő szavamra, Meglesz földünk koszorúzva. (2000., Florida) Szerkesztette: Kertész Gabriella ’ Ágnes V. Fürst Nagy Ábrahám Kettesben az öregséggel Üstökömön harmatfénnyel Csoszogok az öregséggel. Elindulok, jön utánam, Púposodik, görnyed a hátam. Öregség most minden kincsem, így jár kinek hintója nincsen. Fürge lábak, izmos karok Mennyire cserben hagytatok! Merre menjünk; jobbra?, balra? Károg a vénségnek varja. Szól hozzám nagy arrogánsán, ő most az én utitársam. Mindenüvé duóban járunk, Hol leülünk, hol felállunk Szívünk ver, tüdőnk zihál I . Rezeg mint a szalmaszál. Néha, nem kis bajjal-üggyel, Felszállók a rigófüttyel És a fellegekből nézem Ifjúságomat, idézem. (2000, USA)
