Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)

2005-08-26 / 217. szám

18 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 2005. AUGUSZTUS 26. kerülni még egy ilyen tragédiából is. Túlélési mechanizmus, de nekem ebből nem kellett. "Az a fataro nem tudott ártani neki" - mondta Nanó." "Ági látta a jegyzőköny­vet, Iluka szűzen halt meg!" "Az a fataro..." Az élet még adósom a szó eredetével. Soha nem tudtam meg, hogy a homokosok, buzik, hermafrodi- ták gyűjtőneve miért "fataro". Volt a vá­rosban egy pár ismert aberrált, a nagy- néném sógora, egy orvos is az volt, az­tán a Muskátli bár zongoristája, egy se­gédszínész aki a kutyájával élt, egy báb­színész, egy úszóedző, és volt Lavotta. Balra nyugszik a nap (24.) Técsy Sándor "Maradj velem..." A nővérem halálhíre hihetetlen se­bességgel bejárta a várost. Noha az em­berek többsége még a nyári szabadságát töltötte, a temetőben hatalmas tömeg gyűlt össze. A nyitott koporsó a cinte­remben volt. A régi kis épület előtt 350 éves, mállott sírkövek, latin és magyar felirattal. Benn száznál több koszorú, émelyítő virágszag. Fekete ruhák, nafta- linszagú öltönyök, átizzadt fehér ingek. Jött a sor. "Őszinte részvétem..." "Fo­gadják részvétem..." és volt egy "Rész­vétet kívánok..." Nedves szemek, könnytől és verejtéktől nedves arcok, nedves, izzadt tenyerek. Ölelés, szipo- gás, csókok. A pap kitett magáért. "Ratal, virágzó élet... "Hirtelen, szomorú vég..." (Gon­dosan elkerült bárminő utalást az ön­gyilkosság tényére.) Néha, végs/oi í három öregasszony jajgatva felzoko­gott. Aztán egykedvűen vártak a követ­kező lehetőségig, és újra jajongani kezd­tek. Odamentem hozzájuk "Ezt azonnal hagyják abba!!!" Tanácstalanul össze­néztek és eloldalogtak. Amikor felvo­nultunk a sírhoz, ritkábbnak tűnt a tö­meg, de csak szétoszlottak, mint egy csapat afrikai állat, a gyérlombú fák alatt keresve az árnyékot, a menedéket a kegyetlen hőség elől. "Maradj velem, már-már alkony föd el" énekelte a tömeg. Ilu megfésülve, behunyt szemmel feküdt. A kórházban láttam utoljára. "Nő a homály, Uram, Te légy közel" Ringatni akartam a ko­porsót, ahogy Ő ringatta a bölcsőmet, míg el nem nyomott az álom. "Ha nincs remény és nyugtom nem lelem, ő véd­telenek gyámja, légy velem" A pap még beszélt, elhangzott néhány búcsúbe­széd. "Rövid létünk elsuhan, mint a hab/Víg zajt bú vált, és semmi sem marad..." Én választottam ezt a zsol­tárt, ezt véltem a legtalálóbbnak. \/nn leeresztették a koporsót a földbe, és a csuromvizes sírásók szaporán lapátolták rá a göröngyöket, a löszös-agyagos föl­det, a tömeg már oszladozott. Én i itt áll­tám, míg felpúpozták a sírhantot, és a gyászhuszárok odahordták a töménte­len koszorút... Az a nyílás, ahol valaki átment egy másik világba, most újra be volt tömve, álcázva volt virágokkal, azt hihette az ember, hogy egy rét dombját látja. Azt a titkot őrizni kell, oda csak akkor lehet bepillantani, ha az ember­nek eljön az ideje... Addig csak találgat­juk, hogy mi is történik most ott lenn, azonkívül, hogy kihunyt egy élet, szer­ves anyag hirtelen szervetlenné válto­zott. Mire befejezték, majdnem min­denki elment. Mi, a megcsonkult csa­lád, hazamentünk. Anyámat az elmúlt három nap kicsavarta. Már nem sírt, csak feldagadt szemmel, egyenesen elő­re nézve ment a taxihoz. Apám még pa- rolázott néhány emberrel, aztán ma­gunk mögött hagytuk a temetőt. Vala­hányszor Ilu edzőtáborba ment, vagy meccsre utazott, otthon találgattuk, mi­lyen az új hely, ahol van... Most kijött belőlem a kérdés. "Vajon milyen az új hely?" "Majd egyszer megtudjuk" - mondta apám. Titokban mindnyájan reméltük, hogy ez az egész mégsem igaz. Másnap Nanókához mentünk, afféle halotti torba. Bor volt az asztalon, pá­linka, tálon sütemények. Mikor belép­tünk, Nanó nagyot sóhajtott: "Szegény Iluka! Neki már jobb (Nem akartam megkérdezni, ki hívta a siratóasszonyo­kat) "Mondhat mindenki, amit akar, Ilu szűzen halt meg" - jelentette ki dacosan. Majdnem ordítva kérdeztem" Kit érde­kel, Nanó? MEGHALT!" És ahogy rá­néztem, akkor láttam meg a két generá- ciónyi szakadékot, ami közöttünk táton­gott... Mint sokszor életében, Nanónak most is fenn kellett tartani a látszatot, a pajzsot a "Mit szólnak - mit gondolnak az emberek" ellen. Győztesen kellett ki­Lacmaniuc néven látta meg a napvilá­got, aztán valami homályos színészkép­zés után kölcsönvette a híres prímás ne­vét, és Lavotta Károly hangzatos nevé­vel vonult be a színháztörténelembe. Magas, jóképű, barna hullámos hajú, sasorrú, zengő bariton hangú férfi volt, igen nagy műveltségű és tehetséges szí­nész. Nagy bohém volt, és a kisváros lá- nyai-asszonyai buktak rá. Amúgy nagy pózor, minden "Széééédületes" volt szá­mára. A Népművészeti iskolában taní­tott, én is tanultam tőle versmondást, mint középiskolás. Egy előadás után ő is eljött hozzánk, azután a házunk gya­kori vendége lett. Apámat istenítette ("Szééédületes Ember") engem leeresz­kedő barátsággal kezelt, anyámnak fi­togtatta a franciatudását. Én nem na­gyon szerettem, bár felnéztem rá, mint színészre. Nos, ebbe az emberbe lett szerelmes az én kamaszlány nővérem. Eleinte úgy értelmeztem, hogy csak a művész úr rajongója. De egy este a fő­téren találkoztunk, a nővérem hozzáro­Moszkvába, úgy sírt mint egy kislány. És te beveszed, hogy az a hólyagos sze­mű, ondolált hajú kis hímringyó a fo­gadott fia? Ébredj már fel!" Megittuk a sört, Ilu hazáig nem szólt hozzám. Nem volt haragtartó, másnap minden a régi volt, de Éavottáról többet nem beszél­tünk. Talán kellett volna. Mikor Ilut el­temettük, sok apróság eszembejutott, de minthogy Ilu búcsúlevelet nem ha­gyott, hát én is csak a találgatásokra vol­tam utalva. De a gyanú fészket vert bennem is. A város pletykafészkei egy-kettőre döntöttek: Szerelmi bánat. Szemembe nem mondták, de visszahallottam dol­gokat. Egy este a Café Centralban bo­roztunk a kollégákkal, bejött apám, gyűlés után az állatorvosokkal. Áthívott az asztalukhoz, bemutatott egy kis öltö­nyös parasztnak. Az románul beszélt. "Éz a fiad?" - kérdezte apámat. "Leg­alább ez megmaradt, nem mint a nővére... Hogy lehet valaki ilyen hü­lye, hogy mérget igyon, mint egy cse­léd?" Átnyúltam az asztalon és az öklö- met a pofájába vágtam. A fal fogta fel. A pincérek gyorsan hátra vittek a folyosó­ra. A kis bunkó apám főnöke volt. Este otthon apám azt mondta "Kerüld ezeket az embereket, mert nem tudsz uralkod­ni magadon" "Hallottad, mit mondott Iluról?" - apám bólintott. "És ha te nem előzöl meg, én verem szájba. Menj alud­ni". Az ügy elsimult, mert a kis elvtárs rájött, hogy kitaposhattam volna a belét is a sértésért. Többet nem beszélt apámmal. Akkoriban az egyik ivócimborám egy román vízipólós lett, Fleseriu Calin. Az öccse, Ádonisz külsejű válo­gatott vízipólós Szovátáról hazajövet egy kanyarban belerohant egy házba, s az agya szétloccsant a ház sarkán. Mind ismertük egymást, és néha jó volt be­szélgetni Calinnel. O értette, mi az amit elvesztettünk. A temetésen történt egy apróság. Mi­kor lehajoltam, hogy utoljára megpu­sziljam a halott nővéremet, a blúza gal­lérja fölött megláttam valami barnásat. A vágás vége volt, amit a korboncnok hagyott. Közelhajolva láttam a fonalat, amivel a vágást összevarrták. Eszembe jutott, ahogy anyám mesélt az anatómiaórákról, a boncolásokról, eszembej ütött, amit a korbonctanon lát­tam, mikor egy haverem bevitt. A for­maiinba tett szervek, az az émelyítő szag, és a bizonyság, hogy mindennek visszafordíthatatlanul vége. Felhúztam, megigazítottam a gallér­ját (hányszor hívott vissza az ajtóból "Gyere már, hogy áll a nyakkendőd" és húzgálta, rángatta, újrakötötte “így el­futnak tőled a csajok.") Megpusziltam az arcát, a jéghideg homlokát. ("Miért nem hallgattál rám? Miért fajult idáig az egész?" - kérdeztem tőle gondolatban). És hirtelen belém- nyilallt a felismerés, hogy Lavotta nem jött el a barátja lányának a temetésére. Annak a patkánynak VAN köze a nővé­rem halálához. Nem tudom mi, de nem is érdekel. A távolmaradása érv a bű­nössége mellett. Felhúztam a blúz gallérját, eltakar­tam a varratot, és abban a percben el­döntöttem, hogy Lavottát megölöm. Folytatjuk hant, puszit váltottak, aztán egy perc múlva Ilu kipirult arccal visszajött hoz­zám. Karcsi csak messziről intett. "Gye­re" - karolt belém Ilu "meghívlak egy sörre”. "Mi a franc ez az egész? Mit akar ez a vén buzi tőled?" (Lavotta 39 éves lehetett.) A nővérem zavartan rám­nevetett "Honnan szeded, hogy az?” Mérges lettem "Ugyan már, nyisd ki a szemed! Nézd meg az arcát, úgy öreg­szik, mint egy asszony. A női hormo­nok. És nézd meg, hogy jár. Mint egy kokott, felhúzott vállal, a térdét viszi előre, úgy lép, mint egy manöken. Ta­valy, mikor a "barátja" elment végleg

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom