Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-08-12 / 215. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. AUGUSZTUS 12. Balra nyugszik a nap (22.) Técsy Sándor A "Színisek" Nem vitás, hogy a színész egy különös változata az emberi fajnak. Sokféleképpen próbálták meghatározni, leírni, de igazából nem lehet. Mert mindenkire ki van osztva az elejétől egy szerep, amit végigjátszunk, de a színésznek ez nem elég. ő többre vágyik, mert benne több van. Matematikai zsenik megizzadnak a gondolatra, hogy ki kell állniuk száz ember elé, elmagyarázni egy elméletet. S színésznek ez természetes (nem a matematika, a közönség). A társadalom is felméri ezt a különbözőséget, és legtöbbször elnézőbb a színész iránt. A szélsőség Amerika, ahol egy hatodrendű színész doktort játszik, és a sorozat után egy genetikai rendellenesség "szóvivője" lesz, és fogalma sincs, hogy miről beszél. De az én kis szülővárosom messze állt Hollywoodtól, ettől függetlenül az Állami Székely Színház művészei tisztelt, megbecsült emberek voltak. Ebből sok kijárt az utánpótlásnak is. "Színisnek" lenni egy státusz volt. Volt aki rajongott értünk, volt aki lenézett bennünket, volt aki irigyelt. (A lányok sokszor álmodtak arról, hogy egy színis udvarlójuk legyen, sokszor megbánták.) Az igazság az, hogy különös egy intézmény volt. Összesen, a négy évfolyamon 45 diák volt, míg az orvosi évfolyamtársai néha nem is ismerték egymást. Barátságok, szerelmek szövődtek, amik néha sokkal a végzés után is érvényben voltak. Nagyon nem szóródtunk szét, mert akkor 6 magyar színház volt, és ha máskor nem, a turnék alkalmával viszontláttuk egymást. A szerelmek néha barátsággá hűltek, barátságok viszonnyá vagy házassággá avanzsáltak. De hát, c'est la vie... A színisek egy emeleten laktak a diákotthonban, együtt mentek a menzára vagy a Lacto-bárba enni, és volt egy közös füttyjel, a "Basta con la Luna" című dal. Ha ezt meghallotta, minden színis megállt, vagy kidugta a fejét az otthon ablakán. Mikor én elsőéves voltam, a legközelebbi barátom Tóthpáll Miklós, Totyi volt. Már a szüléink ismerték egymást, az édesapja fogtechnikus volt, de ismert úszóedző, Totyi mégis mint gerelyvető és futó jeleskedett. Anyáink ismerték és szerették egymást, bár titokban mindketten azt hitték, hogy a másik fia viszi bűnbe az ő fiát. Ez minket nem zavart, megittuk a rumoskávénkat, vagy este a fröccsünket, és megváltottuk a világot. Totyi kékszemű, hullámos szőke hajú, magas, kisportolt férfi volt, nálam két évvel idősebb, a nők buktak rá. Bevettük harmadiknak Bratescut, aki '56- ban elindult megsegíteni a pesti srácokat, s ezért lehúzott négy évet a szamosújvári börtönben. Hárman ultiztunk, vagy mentünk a strandra, vagy csak lötyögni a városba. Elsőév elején szerelembe estem Fü- löp Ildikóval. Igazából középiskolásként lettem bele szerelmes, de eltelt egy idő, míg ezt megbeszéltük. Apám sokszor falun maradt, a nővérem anyámmal aludt, és Ildikó ott lakott velem. Sem azelőtt, sem utána soha senkire nem dapesti Rádióban előzetest egy előadásról, sorolták a szereplőket, aztán "Ott vannak a nagy öregek, mint Botár Endre") Mihály Pali, exteológus, aki a Nemzetiben mint Tiborc tette le 30 év múltán a garast, és eljárt hozzánk Szeles Anikó, aki már akkor fogalom volt, az Akasztottak erdeje film főszereplője, Nagy Dezsővel, diákköri szerelmével, partnerével a Rómeó és Júliában. Aztán Rajhona Ádám, bővebbet nem kell róla, és Miske Laci, akihez '63 óta testvéri kapcsolat fűz, s ha egy színháznál dolgoztunk, ellenfelek lehettünk, de ellenségek soha. Higyed Imre, temesvári veterán, Vásárhelyi Kati, aki megjárta az Ujhazát, aztán visszament a régibe... Csakúgy villognak az arcok, nevek, hozzák vissza a régi emlékeket, a 30 tojásból készült rántottát, a kondér bablevest voltam féltékeny, de rá nagyon. Szőke volt, égszínkék szemekkel, gyönyörű arccal, szép lábakkal, őrjítő mosollyal. Aztán végzett, elment Szatmárra, én mentem Temesvárra, úgy volt hogy egybekelünk, de én ehhez 22 évesen túl éretlen voltam, őt Bukarestbe vitte a sorsa, aztán talán Galati városába, még egy napon, 40 évesen, még az édesanyját látogatta Sepsiszentgyörgyön, egy orvosi rendelő várótermében meghalt. Ő volt az életem komoly, nagy szerelme. Minthogy a legtöbben más városból jöttek, és akkoriban nem volt karácsonyi vakáció, apám, aki mindig szerette a bohém világ vidám alakjait, javasolta, hogy néha hívjak meg kollégákat. Főleg az Ildikó évfolyamtársai jöttek, így aztán nálunk tanyázott Krizsovánszky Szidónia (Apám imádta a nevét) Markó Imrével, az olasztelki (innen a név) fogorvosjelölt szerelmével. 35 év után is együtt vannak. Botár Endre, a kis vidám góbé (nemrégiben hallottam a bufüstölt oldalassal, a flekkeneket bormártással, és főleg a hosszú, izgalmas beszélgetéseket, Markó beszámolóit új könyvekről, mesék régi váradi vagy kolozsvári színészekről, aztán késő lett, apám taxit hívott, és irány a bennlakás, de volt olyan Karácsony is, ahova tíz ember jött el, mindegyiknek volt valami a fa alatt, aztán leterített pokrócon, juh- bőrön alvás, mert reggel próba volt. Apám csinálta a reggelit, anyám főzte a kávét, s a csípős reggeli levegőn a séta az Intézetig kiszellőztette a fejeket, mindenki boldog volt, mert Karácsonykor boldognak illik lenni. A nyarak unalmasabbak voltak, mindenki elutazott. Maradt hát Szováta, vagy Nagyszentmiklós, vagy Vásárhelyen a strand, a weekend telep. Akkoriban lett barátom, s azóta is az, Benke Pista, egy vásárhelyi építész dinasztia utolsó tagja. Jóképű, jólnevelt, művelt, jómodorú srác. (Áz ellentétek vonzzák egymást.) Reggelente felhívott telefoKedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. Köszönjük! non, megvárt a busznál, és mentünk úszni. Kolozsváron volt diák, minden színház minden előadására eljött, amelyikben játszottam, előadás után velünk vacsorázott, mindenki kedvelte. (Nincs igazság, mikor végre megtalálta a boldogságot, gyönyörű feleséget, aki két gyönyörű csemetét hozott a világra, Éva egy autóbalesetben megbénult, és alig tíz nap múlva meghalt. (Ha egyszer lesz alkalmam, megkérdem a fennvalót, hogy ez miért kellett?) Apám nyáron is dolgozott, a kollektív gazdaságokban nem adtak szünidőt. Én nagyon szerettem ott lebzselni, elnéztem, ahogy reggel apám kimegy a vödörrel, benne a kaja, és húsz kis pulyka, mint megannyi nyúlánk angol kisasszony, rohan elébe. A kutya farkcsóválva üdvözölte, de meg volt kötve, mert különben a kis pulykák soha nem nőttek volna fel. Az istállóban borjú, disznók, "leszerződött" állatok. Megkaptad girhesen, vettél takarmányt, s ha elérték a súlyt, leadtad s kaptál egy csomó pénzt. Apámnak a takarmány ott volt, a lova reggeltől estig házon kívül evett, apám maga hajtott, ígyhát a kocsisnak volt ideje két pohár gabonapálinka között ellátni a jószágot. Egyszer apám a szomszéd faluban volt, egy elfekvő tehén, amit a medve csúnyán megtépett, elleni készült. Én vezettem le az ellést, nagynehezen kijött a kis bikaborjú. A parasztok elnevezték Öcsinek. Ha jöt a tél, néha kimentem a szerelmemmel, és Apám megengedte, hogy elvigyem a szánt. Nem tudom, hogy a fiatalság tette, vagy a szerelem, de van annak varázsa, mikor a holdfényes úton siklik a szán, tompán és halkan dobban a havon a ló patája, a bunda és a cserge melegít, aztán vár a kis meleg szoba, tűz a kályhában, egy pohár szilva, vagy riz- ling, aztán elveszel a friss illatú ágyneműben... Teljes ellentéte a városi életnek. 1964 nyarán apám új rendelőt kapott. Egy régi bikaistállót alakítottak át amolyan állatkórházzá. Hatalmas rendelő, lónak, tehénnek műtőasztal, alul iroda, mert papírmunka is volt, fenn egy kis lakás, hálószoba, mellette konyhaféle, és egy laboratórium, mikroszkóppal, állványokon kémcsövek, az egyszerű vagy helyben elvégezhető vizsgálatok számára. Lakattal lezárt gyógyszerszekrény, leltárbavéve minden fíoía, minden tabletta. Az új rendelő avatása nagy társadalmi esemény volt. Ott volt apám húsz kollégája, családostul. Anyám is rászánta magát, és a nővéremmel kijöttek. Nagy muri volt, rengeteg kaja. Benn a hűvösön, és künn az udvaron. Júliusi hőség volt, de a bor és a sör hideg. Én egy Zorkij géppel fényképeztem a részvevőket, mert jól fizettek. Egy csoportkép 20 emberrel 100 lej volt. Az orvos áthozatta a zongoráját, a felesége leült és magas sipító hangon énekelte és játszotta, hogy "Jaj, úgy élvezem én a strandot..." És akkor a nővérem fellopózott a laborba, kivette apám köpenye zsebéből a kulccsomót, kinyitotta a gyógyszer- szekrényt és kivett kilenc tabletta sztrichnint. Július végefelé járt az idő. Folytatjuk
