Amerikai Magyar Szó, 2005. július-szeptember (103. évfolyam, 209-222. szám)
2005-08-05 / 214. szám
2005. AUGUSZTUS 5. Gyerekeknek MAGYAR SZÓ—A H<D 25 Bálint Agnes A tyúkocska cipője * Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, aranyos tyúkocska. Tolla fehér volt, mint a hó, taraja pedig olyan piros, mintha egy virító muskátlit tűzött volna a feje búbjára. Ez a szép, kedves kis tyúkocska - Kotkotka volt a neve- egyszer elment a malacbálba. A malacbált egy nyári éjszakán rendezték a malacok és a süldők a hátsó udvarban, a kazlak mögött. Kotkotka barátnői, a tyúkok és barátja, a vörös kakas váltig mondták ugyan, hogy ne menjen el a malacbálba, mert letapossák a lábujjait. Kotkotka azonban mégis elment, mert nagyon szeretett táncolni. Persze, alig fordult párat a táncban, egy dundi malac úgy a lábára hágott a hegyes csülkével, hogy Kotkotka majdnem elájult, s alig tudott a tyúkólba hazasántikálni. Másnap egész délelőtt a kacsaúsztató esi öreg, földbesüppedt házikóját, és be is szólt az ablakon. Mert az öreg házikó ablaka olyan közel volt a földhöz, hogy Kotkotka, ha jól kinyújtotta a nyakát, éppen bekukkanthatott rajta a műhelybe.-Jó napot kívánok, cipész bácsi! - kotyogott kedvesen. - Tessék nekem egy pár szép, finom, könnyű bálicipőt készíteni! Igaz, hogy pénzzel fizetni nem tudok, de majd tojok érte annyi tojást, amennyi jár.- Ej, tyúkocska, búboska! - csóválta a cipész bácsi a fejét. - Nem úgy van ám az! Varrnék én neked cipőt, amilyet kívánsz, puha bőrből, fehéret, feketét, sárgát vagy pirosat, dehát hogy varrják, ha egyszer nincs tyúklábhoz való kaptafám. Kaptafa nélkül pedig nem tudok varrni. Arra kell ráillesztgetni, azon gödör szélén kuksolt, és fájós lábát áz- tatgatta. Barátnői, a tyúkok mind odagyűltek köréje, és Kotkotka újra meg újra elmesélte nekik, hogyan taposott a lábára a kövér kis disznó.- Mindezt elkerülhetted volna, - mondta a kopasznyakú tyúk, - ha szépen itthon maradsz, ahelyett, hogy elmégy a malacbálba.- Ügy is elkerülhettem volna, - mondta Kotkotka sértődötten, - ha cipőt húzok a lábamra, nem pedig mezítláb táncolok ottan.- Hiába, minden bajom onnét van csak, hogy nincsen báli cipőm. Mezítláb kellett a hegyes csülkű, nehéz malacok között forgolódnom!- Báli cipő! Nahát! Ilyet! - káráltak a tyúkok, és összecsapták a szárnyukat. - Ki hallott már ekkora bolondságot? Mióta világ a világ, mezítláb járnak a tyúkok, nem pedig cipőben! Ki tudna a háromujjú, villaformájú lábunkra megfelelő cipőt szabni? Hiszen éppen ezen törte Kotkotka is a fejét. Egyszer csak eszébe jutott, hogy lakik a falu szélén egy igen öreg cipész bácsi, ő bizonyára nagyon kitanulta már a cipővarrás minden csínját-bínját, fortélyát. No, majd ahhoz elmegy. El is szökött Kotkotka a déli etetés után, s ment a nagy melegben, porban, ki a falu szélére. Megtalálta a cipész bákell összevarrogatni, hogy szépen álljon, jól simuljon a lábadra. Kotkotka elszontyolodva köszönt, és hazafelé indult.- Nem lesz cipőm! - sóhajtozott. - Pedig idefelé jöttömben már elképzeltem, milyen parádés cipőt szab nekem a cipész bácsi! Fényeset, lakkosat, sar- kosat, csatosat! Most pedig megyek haza mezítláb! Szegény, pirostarajú tyúkocska ezen úgy elkeseredett, hogy hullani kezdtek a szeméből a könnyek, mint a zápor. Nagy bánatában, sírásában még az utat is elvétette, s észre sem vette, hogy messze a kertek alatt jár, egy keskeny dűlőúton. Még le is ült az útszélre, hogy jól kisírdogálhassa magát. Ahogy ott zokogott és pityergett, egyszer csak megszólította valaki, édes, mézes, nyájas hangon:- Miért sírsz te aranyos, szép tyúkocska, hófehér tyúkocska, vérpiros ta- rajú tyúkocska, miért sírsz? No, erre a szép beszédre Kotkotka szeméből még inkább csorogtak a könnyek. Nem is igen látta, ki az a jószívű idegen, aki hozzá ilyen kedvesen szól. Csak mindjárt nagy bizalmat érzett iránta, s hüppögve, szipogva elpanaszolta neki a bánatát. Hogy cipőt szeretne, és nem lehet. Ezentúl is mezítláb kell a porban járnia, s nem mehet el a malacbálba sem, a fényescsülkű malackák közé.- Ne búsulj szép tyúkocska, ne emésszed magadat! - mondta a nyájas idegen. - Gyere velem, varrók én neked olyan cipőt, hogy még álmodban sem láttál szebbet. Értem nagyon a módját, csak gyere hamar, sietős a dolgom! Azzal belekarolt Kotkotkába, és vezetni kezdte. Útközben Kotkotka a szárnya tollával szárazra törölgette a szemét, s ugyancsak megdöbbent, mikor meglátta, hogy kivel megy ő karonfogva. Bíz a róka volt a nyájas, szépsza- vú idegen, senki más. Kotkotka hirtelen ráemlékezett, miket mesélnek téli estéken a tyúkólban az öreg tyúkok a rókáról. Hogy csirkét eszik, kacsát, libát, és hogy ravaszabb mindenkinél, még a menyétnél és a görénynél is. Nosza, kezdte kivonni a szárnyát a róka hóna alól, a róka azonban szépen rámosoly- gott, és így szólt:- Ne izegj-mozogj piros tarajú tyúkocska! Otthon vagyunk már! Mindjárt mértéket veszek a csinos, sárga lábacskádról. Haj, micsoda gyönyörű cipőd lesz, majd meglátod! Hát ez a bolondos Kotkotka, nem elfeledte a sok rosszat, amit a bölcs, vén tyúkok meséltek téli estéken a rókáról? Élfeledte bizony, és miért feledte el? Mert a róka azt ígért neki, ami után a leginkább áhítozott: cipőt. S a cipő kedvéért még a rókaházba is bement. Két kis rókagyerek szaladt eléjük.- Tessék itt az előszobában helyet foglalni! - mondta a róka udvariasan. - Mindjárt hozom a mércét, csak meg kell keresni. Azzal benyitott valahová, s otthagyta Kotkotkát a két csemetével. Kotkotka szépen egy székre ült, és nyugtalanul figyelte a kis rókákat. Azok éppen valamit rágicsáltak. Tépték a hegyes, fehér fogacskáikkal, marcangolták, szopogatták, csámcsogtak rajta nagy mohón. Kotkotka kerekre nyitotta a szemét, úgy nézte, min rágódnak a kis rókák. Bizony, nem volt az sem kifli, sem zsíros kenyér, hanem csirkeláb. Szép, sárga csirkeláb Kotkotka szíve erre úgy elkezdett dobogni, hogy talán még a kis rókák is meghallhatták volna, ha nem csámcsogtak volna olyan csúnyán. A ház mélyéből meg valami furcsa zajt hallott Kotkotka: JK Csiszi, csiszi köszörű, Tyúkpecsnye nagyszerű! Kotkotka, ha némelykor bolondos is volt, nem volt olyan ostoba, hogy ne ismerte volna meg a késfenő acél hangját.- O, jaj nekem! - gondolta Kotkotka. - Ez hát a mérce, amivel a róka mértéket akar a lábamról venni! Feni a kést, élesíti, mindjárt elnyisszantják vele a torkomat! Nemsokára az én lábamat fogják ezek a rókakölykök rágicsálni! Az én szegény lábamat, amely többé Babits Mihály Hold Szerte feketén Lapul a gyom, A fűz a kút fölött Búsul nagyon. Gyászol a felhő Fehér ruhájában: A Hold, a szemtelen Hízik javában. Gyom alól szól a Tücsökzene. Este szép igazán A jegenye, Nyújtózik az égnek, De csak hiába - A Hold, a szemtelen, Nevet magában. már sem cipőben, sem anélkül nem fog a porban kapirgálni! Szomorú vége lett volna a mesének, ha véletlenül nem lett volna ott egy nyitott ablak. Azon a nyitott ablakon keresztül repült ki Kotkotka, akár a förgeteg, éppen abban a pillanatban, amikor a róka az éles késsel lábujjhegyen már a háta mögé osont. De még így is kérdés, megmenekült volna-e szegény tyúkocska, hiszen a vén róka meg a kölykei rettentő gyorsan iramodtak utána. Kotkotka azonban olyan iszonyú kotkodácsolással rohant és repült hazafelé, hogy a faluvégi kutyák mind felriadtak, és ugatva, csaholva feléje futottak. Erre a rókanépség nem merte tovább üldözni, s szegény Kotkotka zihálva hazavánszorgott. Mikor kipihente magát, és megnyugodott, maga köré gyűjtötte a fiatalabb csirkéket és kacsákat, és így szólt hozzájuk: Aki szépen szól hozzátok, nem mindig jót akar! Ezt én mondom, Kotkotka, és én csak tudhatom, mert majdnem rókapecsenye lett belőlem a hiszékenységem és ostobaságom miatt. VÉGE Szerkesztette: Kertész Gabriella 4H|rEREKEKNEK|£2fe •mmu äv Wt ■ 1 ■ ▼Ifi
