Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-06-17 / 207. szám
2005. június i7.__________________________________________________Gyerekeknek______________________________________magyar szó—a híd 25-Jiv. AZ ÓKORI VILÁG 7 CSODÁJA Mauszólosz síremléke Halikamasszoszban (2) Folytatás a 2005. május 20-i lapszámból A különleges alakú síremlék felkeltette a kortársak érdeklődését hiszen valóságos forradalmi újításnak számított az épület egyedülálló alakja. A hellén építészek ebben a korszakban inkább a földön, vízszintes irányban igyekeztek növelni az épületek kiterjedését. Mauszólosz síremléke szakított ezzel a hagyománnyal és magasba törekedett. A görögök azt is furcsának találták, hogy valaki fent, egy épület felső szintjén térjen örök nyugovóra, hiszen Hellászban a leggazdagabb, legelőkelőbb emberek holttestét is eltemették. Mauszólosz sokkal ősibb hagyományokhoz tért vissza, az építtető lelki szemei előtt az ókori Egyiptom piramisai és néhány perzsa nagy király magasbatörő síremléke lebeghetett. Hatalmas terv volt, de mielőtt befejezhették volna a munkálatot Mauszólosz meghalt Kr. e. 353-ban. Természetesen nem állt le az építkezés, hiszen akkor hogyan lenne benne a világ hét csodájában? Mauszólosz felesége, (valószínűleg, hogy teljesen egyesüljön férjével annak halála után, borba keverte férje hamvait is kiitta azt) Artemiszia parancsot adott az építkezés folytatására. Az asszony nemcsak felesége volt az elhunyt fejedelemnek, de egyben a húga is, mivel a kis-ázsiai fejedelmek a testvérházasság szokását is átvették a csodált egyiptomi fáraóktól. Artemiszia még egész fiatalon lett rajongva szeretett bátyja felesége. Férje halála után ő örökölte a trónt, ami ugyancsak az erőteljes egyiptomi hatásra utal. Artemiszia királynő magának is pompás emlékművet állított. A piramis tetejét ékesítő négycsfogat, a quadriga elé befogott lovakat nem egy személy hajtja, hanem kettő, Mauszólosz és .Artemiszia. A történetírók szerint a fejedelemnek nem tetszett volna a dolog, de már kész helyzet előtt állt, hiszen elkészült a rendkívül szép quadriga. A sors a királynőhöz sem volt kegyes: Artemiszia két év elteltével követte férjét a holtak birodalmába. Az építkezés megtorpant, a mesterek megriadtak. .Ami ezután következett, arra még nem akadt példa az ókori világban. Az építkezésen dolgozó építészek, kőművesek és kézművesek magukra vállalták a remekmű befejezését. Az örökkévalóság hosszú idő, ám évszázadokon át úgy tűnt, hogy a Mauszóleion az égi hatalmak védelme alatt áll. Amikor Nagy Sándor, a harcias makedón uralkodó Kr. e. 334-ben megostromolta Halikamasszoszt, a Mauszóleionnak semmi baja sem esett. Az örökkévalóság a Mauszóleion számára kereken 1500 esztendőn át tartott. A Kr. u. 12, században egy hatalmas erejű földrengés lerombolta az építmény jelentős részét. Háromszáz évvel később a kereszteslovagok használták kőfejtőnek a romokat, mivel várakat kellett építeniük a török támadások miatt. Az épületből egy kő sem maradt a helyén. 1523-ban, három évvel a hazánk számára oly tragikus véget érő mohácsi csata előtt a leendő győztes török uralkodó, Nagy Szulejmán csapatai foglalták el Halikamasszosz vidékét. A síremlék helyén a szultán katonái számára épültek házak. Csupán 1857-ben derült ki, hogy mit rejt a föld az itt épült török házak alatt. Brit régészek megvásároltak tizenkét épületet, és feltárták a mélyben megbúvó, ősi romokat. A síremlék helyén talált leletek ma a londoni British Museumban várják a látogatóbt. A tudósok kutatómunkájának köszönhetjük, hogy az ókori költők által is megénekelt szépségű Mauszóleion emléke átvészelte az évszázadok múlását. Székely Népmese Aranyhajú Kálmán (2. RÉSZ) (...) A boszorkány szüle erősen félt, hogy meg találja tudni a király az ő gonoszságát, ezért hát azon fortélyoskodott, hogy ha lehet, azt a fiút elpusztítsa. Egyszer elment hozzá, különhívta, s azt mondotta neki:- No, te Aranyhajú Kálmán, ideje már, hogy megházasodjál. Minthogy te olyan szép vagy, úgy talál, hogy magadhoz hasonló feleséget végy, és én neked olyan szép leányt szerzek, hogy tudom, megköszönöd nekem. A szerecsen király országában van az a szép leány, kinél szebb egy sincs a világon, annak a neve Világszépe. Addig ne nyugodjál, akármi fáradságba kerül is, amíg el nem hozod magadnak. Aranyhajú Kálmán kapott a szón, minthogy különben is minden legény kap azon, ha neki szép feleséget ajánlanak, s mindjárt feltette magában, hogy ha törik-szakad, addig meg nem nyugszik, míg el nem hozza azt a leányt. De a boszorkány szüle azt mondotta neki:- Tudd meg, hogy mielőtt azt a szép leányt elhozhatnád, előbb két nagy próbát kell kiállanod. A szerecsen király ablaka alatt egy olyan csudafa van, hogy mikor a szél fűjdogál, annak minden levele szépen muzsikál, hogy an nál szebb muzsikaszó nincs az egész földkerekségen. Te abból a fából egy ágat hozz el - ez lesz az első próba -, ültesd el itthon a kertben, az megfogamzik ott, s éppen olyan szépen muzsikáló fa lesz abból is, mint amelyik fáról leszakasztottad volt. Ez lesz a második próba. Ezt tedd meg jó előre, hogy mikor aztán elhozod a feleségedet, hadd legyen, amivel mulassa magát. Aranyhajú Kálmán elmondotta apjának, anyjának, mi az ő szándéka, hol akar ő szerencsét próbálni. Azok ellenkeztek vele egy darabig, mert féltek, hogy elvész olyan végheteden hosszú útban, de mikor látták, hogy olyan nagy kedve van menni, ők is beleegyeztek. A molnámé feltarisznyáit neki három szép molnárpogácsát, s avval elbúcsúzott, s megindult egy pálcával Szerecsenország felé. Mikor immár egy hónapig utazott volna, igen megszomorodott, mert hét mérföldre sem látott egy falut is, még csak egy házat is, de azután megörvendett, mikor elhagyta a nagy pusztaságot, s egy szép erdő alatt meglátott egy épületet. Mikor odaérkezett, kijött a házból egy görbe öregasszony. Azt az asszonyt Világlátó asszonynak hívták. Megállította az utazót, s füliről-farkáról mindent elkérdezett tőle, hogy ki fia, honnan jön, hova megy, s miért megy. Aranyhajú Kálmán el is mondotta, hogy mi dologba indult útnak, s miért megy Szerecsenországba. Erre azt mondotta az öregasszony:- Hej, fiam, téged most el akar valaki veszíteni, azért küld oda, mert azt a muzsikáló fát, amelyet te emlegetsz, olyan tizenkét vasfogú bába őrzi, hogy aki ahhoz a fához közelít, egyszeribe úgy ösz- szeszaggatják, mint az ölyv a kicsi madarat, s ha te úgy mész oda, ahogy most látlak, onnan vissza nem jössz többé. Már sokan próbálkoztak, de mind odavesztek. De ne ijedj meg, én a fiammal sok utazónak használtam, mióta itt lakunk, neked is szolgálni akarok. Sajnálnám, ha egy ilyen szép ifjú, mint te vagy, odaveszne, s azok az átkozott vasfogú bábák széjjelszaggatnák. A fiamnak van egy paripája, azt Szivárvány paripának hívják, ő odaadja neked erre az útra, ülj fel reá, s úgy menj. Az a paripa a felhőkig is felszökik veled, ha a szükség úgy kívánja. Különben hiába mész, mert nem boldogulsz. A vasfogú bábáknak az a szokásuk, hogy mihelyt meglátják, hogy valaki közelít a csodafa felé, sorba állnak az út hosszában, húsz-harminc lépésre egymástól, s ott várnak rá, hogy összeszaggassák. Odaadott az öregasszony tizenkét csomó szurkot Aranyhajú Kálmánnak, s azt mondotta:- Ezeket a szuroklabdákat vidd el magaddal, s mikor az első vasfogú bábához érkezel, az, tudom, mindjárt kitátja a száját, mint egy oroszlán, hogy téged elnyeljen. Te akkor a szuroklabdát dobd be a torkába, ahogy tudod, s azután a többinek is, s így aztán egy sem árthat neked. Azután ugrass a fa mellé, szakíts le egy ágat, de akkor aztán ugyan rugaszkodjál visszafele. Aranyhajú Kálmán megköszönte a jó tanácsot s a jóakaratot, felugrott a Szivárvány paripára, felrakta a szuroklabdákat, elbúcsúzott s továbbindult. Mikor hosszas utazás után közelített a muzsikáló fához, hát látja, hogy az út mellett ott állnak sorba a vasfogú bábák. Mikor az elsőhöz ért, az egyszeribe csikorgatni kezdette a fogát, s azon nyomban kitátotta a száját. Az ifjú úgy beledobta az egyik csomó szurkot a torkába, hogy a vasfogú bába mindjárt hanyatt esett, s csak úgy kákogott a földön. Azután rendre éppen így bánt el a többivel is, s azok a tátott szájukat nem tudták befogni, s mind úgy maradtak a földön elnyúlva. Akkor Aranyhajú Kálmán, ahogy a Világlátó asszony mondotta, a muzsikáló fához vágtatott a lóval, nagyot szökött a Szivárvány paripa, s ő nagy hirtelen leszakított egy jókora ágat a csodafáról, s avval, mint a sebes szél, megrugaszkodott visszafele. Mikor egy erdőhöz közelített volna, visszanéz, hát látja, hogy a tizenkét vasfogú bába úgy fut utána, mint a veszedelem. Szólni nem tudtak, se kiáltani, mert a szurok beleragadt a torkukba, csak a karjukkal fenyegették, s idédenül nye- kegtek. De Aranyhajú Kálmán úgy elhaladott az erdőben, hogy utol nem érhették. Hogy szerencsésen elért a Világlátó öregasszonyhoz, otthagyta a Szivárvány lovat, s avval elment haza a malomba, apjához, anyjához, s a zöld ágat felszúrta a virágoskertben a földbe. Az az ág még azon a napon estig s egész éjjel olyan szépen muzsikált, hogy a király maga is elment hallgatására. Ez immár így történt, de a boszorkány szülét ette a méreg, hogy nem pusztíthatta el Aranyhajú Kálmánt. Néhány nap múlva elment hozzá, s azt mondotta neki, hogy abban a kertben, ahonnan a zöld ágat elhozta, egy olyan tükör van, hogy aki abba belenéz, mind meglátja, hogy ki mit csinál a világon, akár jót, akár rosszat. Hozza ő el azt a tükröt a házukba, hadd legyen a feleségének egy olyan tükre is, amilyen még nem volt abban az országban a legesleggazdagabb királynénak sem. Elindult hát Aranyhajú Kálmán másodszor is, elmegy a VÚáglátó vénasz- szonyhoz, s annak elmondja, hogy miért utazik. Az öregasszony ismét odaadta neki a Szivárvány lovat, s adott neki tizenkét csomó szurkot, s megtanította, hogy mit kell azokkal cselekedni. Elment az ifjú azon az úton, amelyen azelőtt ment volt, s mikor ahhoz a helyhez közelített, ahol az a híres csodatükör volt, egyszer csak eleibe ugrik egy tátott szájú bába. Gondolja magában Aranyhajú Kálmán: "Ez most biztosan szurkot ehetnék, úgy látom " - s úgy bevágta a torkába a csomó szurkot hogy mindjárt csak tikogni kezdett. A többivel is éppen így esett a dolog. Akkor szólt a paripának, az általugrott a kerten, Aranyhajú Kálmán elkapta a tükröt, s lódult visszafelé. De a bábák csak nyekegtek, utolérni nem tudták, úgy fulladtak a szuroktól, s ő kacagott magában, hogy hogy megvendégelte őket. Most nem ment a Világlátó öregasz- szony felé, hanem más úton, egyenesen hazament a tükörrel, felakasztotta az anyjáé mellé, aztán ebédelt egyet s lefeküdt, úgy megfáradott volt. Folytatjuk £ [ej * ___________________ *____________________________________:
