Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-06-03 / 205. szám
16 MAGYAR SZÓ —A HÍD Elemző 200S. JÚNIUS 3. Egyenlők és egyenlőbbek Kepecs Ferenc Téma: a franciák elutasították az európai alkotmányt Az exit poll szerint a franciák 55 százaléka mondott nemet az európai alkotmányra a május 29-ei népszavazáson. A szerződés elutasítása az egyik alapító országban egyfajta általános európai kiábrándulást jelezhet, bár elemzők szerint a franciák a kormányukra mondtak nemet. A francia elutasítás egyben az egységes európai alkotmány bukását is jelentheti. Azt, hogy az EU mit fog lépni az alkotmányos szerződés elbukása után, Brüsszel előzetesen nem jelentette be. Minden uniós megszólaló hangsúlyozta, hogy nincsen B terv.- Mi lesz Európával? - kérdi most mindenki döbbenten. Válasz egyelőre nincs, vagy ha van is, az egyelőre hétpecsétes titok. Korábban rebesgettek valamit egy bizonyos "B-tervről", vagyis eg)' olyan intézkedéssorozatról, melyet az Unió egy francia "nem" után hajtana végre, ám meglétét azonnal és több helyről is cáfolták. Most a jelenleg legilletékesebb, vagyis Jean-CÍaude Juncker luxemburgi kormányfő, az EU soros elnöke is csak annyit mondott, hogy nem egészen három hét múlva összeül az uniós csúcs "és akkor majd meglátjuk". A szakértők azzal nyugtatnak bennünket, hogy az Uniónak egyelőre ugyan nem lesz alkotmánya, ám vannak - és lesznek - törvényei. A politikai ügyeket a nizzai szerződés szabályozza - rosszul, igazságtalanul és döcögősen, de a célnak úgy-ahogy megfelelően. Vagyis nem dől össze a világ, a népszavazási eredmény nem jelenti az európai integráció végét. Ezt az integráció magával hurcolta a demokratikus folyamatok minden hátrányát - természetesen a sokkal fontosabb előnyökkel együtt. A hátrány az, hogy az állandó kompromisszumkényszer mindent lelassít, mindent felemássá és vitatottá tesz. Gyorsan és olajozottan csak a birodalmak működnek - ahogy tette azt a Varsói Szerződés. És ha ilyet nem akarunk - márpedig nem akarunk - akkor el kell szenvednünk a demokratikus döntéshozatal minden nyűgét. Érdemes, mert ha egyszer Európa kikínlódja a megoldást, azt nem fenyegeti az erőszakon alapuló birodalmak sorsa. Ez a demokrácia hosszú távú előnye. Rövidtávú hátránya az, hogy lehet zsigeritől dönteni, és a franciák többsége most ezt tette. Nyugodtan elfogadhatjuk azokat a véleményeket, amelyek szerint ez a többség nem Európára és nem is az integrációra mondott nemet, hanem arra a helyzetre, melybe akarata ellenére csöppent. Arra, hogy miután a szociális piacgazdaság évtizedeiben - képletesen szólva - elfelejtett úszni, most beledobják a globalizáció mélyvizébe. Hogy olyan kínaiakkal, indiaiakkal, lengyelekkel és magyarokkal kell versenyeznie, akik ugyanazt a munkát ugyanúgy elvégzik, mint ő, csak éppen sokkal olcsóbban. A franciák dühét ugyanaz a "jóléti nacionalizmus" gerjeszti, mint gerjesztette az osztrákokét, amikor öt évvel ezelőtt tömegesen Haidere szavaztak. A francia döntés irracionalitását jól példázza az, mire is mondott nemet e nép többsége. Arra az alkotmányra, amely aránylagosan nagyobb beleszólást ad a nagyobb országoknak - köztük Francia- országnak - mint a most érvényben lévő és a vasárnapi népszavazás után érvényben is maradó nizzai szabályozás. A francia többség a további bővítésre akart nemet mondani, ám az eddigi legnagyob bővítés - köztünk hazánk felvétele - Nizza jegyében zajlott. A globalizáció ellen akartak tiltakozni, ám döntésükkel azt az intézményt - az Uniót - veszélyeztették, amely ha tökéletlen és felemás módon is, de Európában egyedül alkalmas arra, hogy helyretegye a globalizáció kinövéseit. A jó politika sok egyéb mellett arról ismerkszik meg, hogy nem engedi az embereket zsigerből dönteni. Miért kellett az alkotmányt népszavazásra bocsátani? Hiszen ugyanezzel az erővel arról is megkérdezhették volna a francia lakosságot, hogy a jövőben hogyan végezzék a szívműtéteket! Szakkérdéseket ugyanis nem lehet népszavazással eldönteni, márpedig az alkotmány ügye európapoli- tikai szakkérdés. Ha ilyen esetben referendumot írunk ki, az nem a demokráciát erősíti, hanem a populizmus előtt nyit utat. Az uniós döntéshozatalban a végsőkig ragaszkodni kell a demokratikus megoldásokhoz, de ez nem minden esetben jelent közvetlen, vagyis népszavazáson alapuló döntést. A nyugati értelemben vett demokrácia csak kivételesen közvetlen, azaz referendum általi - főszabályban képviseleti. Azért választunk parlamenteket, hogy azok döntsenek. Ha már a demokráciáról, közelebbről az Unión belüli demokráciáról van szó, én valami mást vetnék fel. Most, hogy a franciák többsége nemet mondott, mindenki az EU válságáról beszél. Vajh mi lett volna a reakció, ha mi, magyarok mondtunk volna nemet. Feltehetően az, hogy a brüsszeli hölgyek és urak "off the record" megvonják a vállukat, majd valami olyasmit nyilatkoznak, hogy "hiszen nem muszáj uniós tagnak lenni". Mert az Unióban minden ország egyenlő, de a jelek szerint vannak egyenlőbbek. (Népszava, 2005. május 31.) Csak semmi pánik Rockenbauer Nóra A francia nem az EU alkotmányos szerződésére nagy pofon volt Európának, melyet minden bizonnyal egy újabb követ holnap Hollandiában. Az ugyanis, hogy az európai közösség két alapító tagállama elutasítja az alapdokumentumot, amelynek feladata az lett volna, hogy az uniót koherensebbé, annak működését egyszerűbbé és átláthatóbbá tegye, mindenképpen okot ad az aggodalomra. A politikusok azonban azzal követnék el a legnagyobb hibát, ha pánikba esnének, és Európa széteséséről, politikai káosz kialakulásáról beszélnének. Ennek örülnének ugyanis leginkább a integráció ellenzői, hiszen ezzel valóban elindulna egy önbeteljesítő folyamat. Ezt pedig még a franciák többsége sem szeretné. Nem fogadható el az a hozzáállás sem, hogy "tegyünk úgy, mintha semmi sem történt volna, folytatódjon a ratifikáció az eddigi menetben, a franciák és a hollandok majd észhez térnek, mint például az írek a nizzai szerződés esetében". Abban ugyanis, hogy a franciák ilyen nagy többségben s - mint a magas részvétel is mutatja - igen tudatosan mondtak nemet, nemcsak a francia politikai elit a ludas. Bár az általa okozott kár sem elhanyagolható. Fontos ok volt az is, hogy a franciáknak, a legtöbb tagállam polgáraihoz hasonlóan, eddig nem sok lehetőségük volt az uniós ügyek megvitatására. Az EU-ra mint a fejük felett zajló nagypolitika színterére tekintettek, melynek néha előnyeit élvezték, néha pe- dig úgy érezték, bosszantó, ijesztő, illetéktelen módon beavatkozik mindennapi életükbe. Erre játszottak rá a politikusok is, akik minden népszerűtlen intézkedésnél előszeretettel mutogattak Brüsszelre. Azt pedig valahogy elfelejtették megemlíteni, hogy a döntést az uniós testületekben nem ellenezték vág)' nem vétózták meg. Az alkotmány egyelőre éppen arra nem képes, amiért kitalálták: nem sikerült közelebb hoznia az Európai Uniót annak polgáraihoz. De ez persze megjósolható volt már a szöveg kidolgozásánál, illetve elfogadtatásánál is. A közvéleménynek - és nem mellesleg a sajtónak - a téma iránti érdeklődését ugyanis szinte egyáltalán nem lehetett felébreszteni. Az EÜ több ezer találkozót és konferenciát szervezett, ezeken azonban leginkább politológusok és politikusok vettek részt, illetve szakszervezetek, esetleg civil szervezetek vezetői - kötelességből. A szélesebb közönség még az internetes vitákba sem kapcsolódott be, miként nem alakult- tudtommal - egyetlen polgári kör sem az alkotmány megvitatására. Az emberek úgy tekintettek az egészre, mint a szokásos politikai huzakodások egyikére- sokszor joggal. A nagy európai víziónál, a kibővülő Európa céljai és az európai önazonosság meghatározásánál, szinte minden fontosabb volt: perifériális nemzeti érdekek, belpolitikai válságok ellen- súlyozása uniós diplomáciai sikerekkel, a közösségi intézmények egymás közötti vitája stb. A tagállamok ízekre szedték a konventben hosszas kompromisszumkeresés árán megszületett szövegjavaslatot, a 2003. decemberi csúcson majdnem sutba is dobták az egészet, a tavaly novemberi ünnepélyes aláíráson pedig mindenki azzal volt elfoglalva, hogy milyen változtatásokat javasol Barroso bizottsági elnök a biztosjelöltek listáján. Végül talán csak egyetlen kérdés ragadta meg az emberek fantáziáját: szerepeljen-e Isten az alkotmányban? A politikusok, leginkább a szekulariz- must szentségként kezelő Franciaország nyomására, úgy döntöttek, hogy ne. Erre jött a francia nép, és leszavazta a szöveget. De a franciák szerepe más alkalmakkal sem volt igazán pozitívnak nevezhető a folyamatban: Valért' Giscard d'Estaing a francia politikára oly jellemző arroganciával irányította a testületet: a szöveg véglegesítésekor például többször figyelmen kívül hagyta a többség véleményét. Mindez persze sok jellemző apróság. Az igazi probléma, hogy a régi tagállamok lakóinak egyszerre kellett két olyan radikális változáshoz alkalmazkodniuk, mint az euró bevezetése és az unió kibővülése. Ráadásként a recesszió is éppen ekkor érte el a legnagyobbakat, aídk a bajt inkább az olcsó keleti munkaerő megjelenésével és a keleti adóversennyel magyarázták, mintsem belevágtak volna a szükséges reformokba. Ezek helyett inkább az európai szociális modell veszélybe kerüléséről szónokoltak, és az "ultral- iberális angolszász gazdaságpolitika" rémével fenyegetőztek, miközben, ha kellett, az új tagokat mint a támogatásokért sorba álló országokat mutatták be. Az önvizsgálatnak és a lehetséges kiutak megvitatásának hiánya vezetett oda, hogy Európa nyugati felén ma sokan úgy érzik, az integrációs folyamat ellenőrizhetetlenül rohan előre, s ideje lenne lassítani. Különös tekintettel a további, Törökországot is érintő bővítésre. Eg)' vagy két ország valóban nem dönthet az alkotmányról a többiek helyett, ez nem lenne demokratikus. A ratifikációt tehát folytatni kell, s a történtek után ez végre sokkal kiélezettebb, nagyobb érdeklődéssel kísért vitákkal jár mindenütt. Ha pedig más tagállamok is nemet mondanak az alkotmányra - és ennek nagy a valószínűsége -, akkor végig kell gondolni, hogy az alapszerződések egyszerűsítésének van-e más módja is, valóban szükség van-e egy alkotmányos szerződésnek hívott dokumentumra. Ha igen, akkor újra kell tárgyalni, s megtalálni az új kompromisszumokat. S ha tényleg kialakul egy igazi vita arról, hogy miként tudna közösségként együttműködni 25-28, egymástól a korábban hittnél is sokkal jobban különböző ország, akkor az alkotmány még bukása esetén is elérhetné célját, és közelebb hozhatná az EU-t az emberekhez. (Magyar Hírlap, 2005. május 31.)