Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-27 / 204. szám
Irodalom 200s. május n. 18 MAGYAR SZÓ —A HÍD Balra nyugszik a nap (11.) Técsy Sándor • Rókatelep, cigánytelep, Kollégiumkert Apám szerette a bort. Szerette a társaságot, a muzsikaszót. Jobban elvégezte a dolgát, mint bárki más, és utána magától értetődőnek találta, hogy jöhet a szórakozás. Megvoltak a barátai, Bük- kösi Gyurka, az angoltanár, Osváth Attila, a gyógyszerész dinasztia utolsó tagja, Galik Tuti, gyerekkori barát, állatorvos, akinek a neve hallatán hideg futott át a nejeken, és legfőbbképpen Kiss Laci, a színész-író zseni. Beültek Cseh Gábor kis magánkocsmájába, a Kaucsár- vendéglőbe, a Hargita teraszára, vagy hazajöttek hozzánk. Anyám duzzogott, de ha nem fajult el az este, végül szívesen zongorázott nekik, régi pesti slágereket, műdalokat, diákköri emlékeket, ma már örökzöldnek számító dallamok, de egyszer minden azzá válik. így hallottam én, elektromos rögzítés híján olyanokat, mint "Asszonyom, önt keresem", "Ugy-e, Natasám", Apám sokkal darabosabban játszott, de jobban cifrázta, és mint egy jazz-zenész, mondta, hogy mit csinál: "Ha a szívében olvad a hó" énekelte, majd hozzátette: "Szep- tim!" Sült a flekken, bormártás készült hozzá, ás remek esték kerekedtek ki. Egy baj volt. A bor megoldta a nyelveket, s nemkívánatos dolgok mondattak ki. Mikor Apám elkezdte, hogy "Pártunk és kormányunk", Anyám már terelt el onnan. "Magyar apák és magyar anyák" mondta Apám, "még egyszer meg lesz mutatva, még egyszer meg lesz magyarázva" és akkor, folytatva a vásári kikiáltó hangján, kommentált valami friss politikai baromságot. Otthon nem volt baj, de a vendéglők tele voltak fülesekkel, akik esetleg ott mosolyogtak az asztalánál, és másnap szó- ról-szóra jelentették az elhangzottakat. Záróra körűi Apám leült a zongorához, és bárkinek elbaselte a kedvenc nótáját. A zenészek imádták, de mikor elkezdte, hogy "Míg magyar kebel lehel, s benne szív dobog", hanyatthomlok elmentek cigarettázni, vagy akárhova, kívül a hallótávolságon. Nos, ez mind szép volt, csakhogy a hatalomnak nem volt ínyére. Próbálták meggyőzni Apámat, de lerázta, mint kutya a vizet. A szaktudása miatt tartották, de távol állt a "jó káder" kategóriától. így, amíg mások helyezkedtek, és utána próbálták megtartani a helyüket, Apám élte a maga vidám, fergeteges életét. Mikor rá akarták venni, hogy legyen párttag, "Jó az a gyerekek miatt is", azt mondta, tíz párt suhant el a feje fölött, miért pont a tizenegyediknek legyen tagja. Azt hiszem, az Apóka elhurcolását soha nem tudta megbocsátani. Mikor a mezőgazdasági tanács feloszlott, áthelyezték a disznóhizlaldába. Ott vigyázott a többszáz disznó egészségére, míg a vágóhídra, s onnan a tányérokba kerültek. (Egy magas, őszhajú emberrel dolgozott, az volt az adminisztrátor. "Nézzen rám, doktor úr! Ez az én büntetésem. Zsidó létemre szagolom ezeket a tréfli hájtömegeket". Aztán egy nap elment látogatóba Palesztinába. A kikötőben látták utoljára, utána csak a holttestét találták meg. "- Leszámoltak vele. Kapó volt a lágerben" mondta Apám.) A hizlalda után következett a Mesterséges Megtermékenyítő Állomás. Svájcból hoztak milliókat érő tenyészbikákat, 11-et, és a megfelelően hígított ondójukkal többszáz tehenet tettek anyává. Többszáz kis borjú látott napvilágot, az alpesi legelők helyett ették az erdélyi takarmányt, hogy aztán valahol tenyészbikaként, vagy bifsztekként végezzek. (Itt hallotta Apám kb. 2000-szer a viccet, hogy a befecskendezett spermát megkapva a tehén hátrafordul, és esdeklő szemekkel azt mondja "- Eny- nyi? Doktor úr! Legalább egy puszit!") Itt kotyvasztották a gondozók azt a rémes italt, amelyik egy harmincéves lázálommá vált számomra. Kekszeszt főztek, kenyérbéllel semlegesítették, megédesítették, gabonapálinkát öntöttek hozzá, és amúgy langyosan itatták meg velem. Ez ment napokig. A bódulatot kialudtam a szénapadláson, szaga nem volt, semmi árulkodó jel. Egy napon, mikor Apám megtalált, ma sem tudom, hogy maradtunk életben. "- A kurva mocskos anyátokat! Ha meg akartok vakulni, szóljatok, kiütöm én a szemeteket! De ha mégegyszer a fiamnak..." És repültek a pofonok. Nekik is, nekem is. Akkor még nem tudtam mibe keveredtem. Ma már tudom. Akkor lettem alkoholista. De menjünk sorban. Elvégeztük a negyedik osztályt, másik iskola után kellett nézni. A választás a Bolyai Farkas kollégiumra esett. Jó eredmények a bizonyítványban, gond nélkül felvettek. Az iskola messze földön híres volt, nemcsak a város egyik legimpozánsabb épülete, hanem élő történelem. Apám idejárt, itt lakott a bentlakásban. 400 éve épült, és most, 1957- ben "Pártunk és Kormányunk" renoválva visszaadta a magyaroknak. Kozma Béla, egy magyartanár lett 25 évesen az igazgatója, és mindenki a Bolyaiba akarta járatni a gyerekét. Egy másik szintén, ezzel egyidőben egy másik olyan dolog történt, ami ka- nyarított egyet életünk folyásán felépült a csirkekeltető. A város szélén, hatalmas rét közepén, egy négyszögű teret alkotva, állott öt épület. Az utca mellett két ikerház, szolgálati lakások, a négyzet déli oldalán a keltető hosszú épülete, benne 26 osztrák keltetőgép, 1000 tojás mindegyikben, polcokon, és a kotlók kopasz melle helyett speciális villany- körték alatt keltek ki a tojásból a csipogó, sárgabolyhos kis csibék. A terecske másik oldalán, a házakkal átellenben a nevelde, ahol a csibék növekedtek, míg levesre készek, vagy rán- tanivalók lettek, és a négyszöget bezárandó, állott a malom, ahol őrölték ennek a sokezer, örökké éhes csőrnek a tápláló keverékeket. Kellett egy állatorvos, aki kéznél van, ha a sokezer szárnyas között felüti a fejét valami vész, de senki nem akarta az állást, mert tudták, ha baj van, gurul az állatorvos feje. Apámat nevezték ki. 1957. január havában beköltöztünk az egyik szolgálati lakásba. Piros cserepes fedél alatt, fehér falakba vágott zöld ablakok néztek a világba. Az építő talán nem is tudta, mert román lehetett, hogy ő valójában irredenta. A lakás két szobából, konyhából, kamrából, padlásból és fürdőszobából állt. A bejáratnál nagy veranda. Balra nyílott a fürdő, szemben a nagy szoba. Jobbra a konyha, onnan a kamra, és a kisebbik szoba, ez lett a mi szobánk, ezt osztottuk meg a nővéremmel, itt ölte meg magát hét év után. A sáros, vízmosta utca felvezetett a hegyre. A hegy aljától az utca neve Hidegvölgy volt. Ez volt a cigánytelep. Tudom, tudom, romák, de akkor még nem voltunk politikailag korrektek. Ha a Wesselényi utcán mentünk haza, következett egy elágazás, a Legelő utca, mert a legelőhöz vezetett. Ezt szé- gyelltük, így hát az iskolában az új elmet úgy diktáltuk be, hogy Március 6 utca 24. (Ez volt Wesselényi új neve.) És ez volt az Ezüst és Platinaróka Tenyészet (a Rókatelep) bejárata. Pártunk és Kormányunk bármennyire utálta az imperializmust, itt százszámra tenyésztettek rókákat, és ezek aztán valahol a kapitalizmusban, egy kizsákmányoló nagysága nyaka körül végezték, prémként. Az egész nagy mezőt, ahova a rókatelep, a keltető és a mi lakásunk épült, valamikor Kollégiumkertnek hívták. Hát most a Kollégiumkert lakói, és a Kollégium diékjai voltunk. Apám a keltető igazgatója, Anyám a Zeneiskolában korrepetitor, és körülöttünk, ha nem is tudtuk, épült a szocializmus. A Rókateleptől nem messze volt a Királykút, ahonnan demizsonszámra vittük haza a vizet, míg fel nem fedeztük velünk szemben Ambrus bácsi kútját. Lenn, a sarkon állott egy apró, zsúfolt élelmiszerüzlet, tele mindennel, ami fedezte a napi szükségleteket. Szalámi, parizer, szalonna, tej, kenyér, vegyesíz, kávé, tea, málnaszörp, liszt, só, cukor, minden, mi szem-száj ingere. (Aztán eljöttek az évek, mikor minden újra ki volt porciózva, és a polcokon paszulykonzervek álltak, hogy valami mégis legyen.) A Hidegvölgy volt a város egyik szégyenfoltja. Ahogy a prédikált demokrácia és internacionalizmus árnyékában tartották a cigányokat, az felülmúlt minden detroiti gettót. Villany és víz nélkül, bádoghordókból készült kalyibákban laktak. Volt vályogház is, és elvétve egy-egy rádió. Az utca közepén folyt le a hegyről a víz. Télen megfagyott, s a purdék rodli híján itt siklottak le, lavórban. Nehezen fogadták el, de néhány év után hozzánk jöttek telefonálni, Apámtól kölcsönkérni egy tízest, Anyámat megkérni, adjon be egy injekciót. És Anyám ment, és az injekció mellé vitte a betegnek a húslevest. Engem egyszer megtámadtak, megtömték a ruhámat hóval, elvették a rodlimat. Heten voltak, nem volt semmi esélyem. Öt évbe telt, míg mind a hetet elvertem. Azután Mannixnek szólítottak, ő volt a Tv sorozat hőse, de voltam "Kicsi doktor úr" és elvétve Winnetou. A Poklospatak partjára épült egy tömbház, külföldi munkásoknak. Egy indiai cég dolgozói laktak benne, az épület alatt egy lerobbant vendéglő volt, a Furnica (a Hangya). Ide jöttek le az indiaiak enni. Nem tudom elmondani, milyen megható, szánnivaló és tragikomikus volt, ahogy a szépen felöltözött cigányok odazarándokoltak minden este, tisztes távolból bámulni a "gazdag rokonokat". Tavasszal és ősszel olyan sár volt, hogy az utca aljában, a kútnál, vízsugárral kellett lemosni a lábbelit, mielőtt visszasétáltunk a civilizációba. De a lakás meleg volt, a kazánban tíz perc alatt felforrt a fürdővíz, a konyha ebédlő nagyságú volt, és boldog tizenéves kölykök voltunk. Szombatonként a fél osztály nálunk volt, ettük a vajas-pari- zeres kenyeret, és élveztük a végtelen mezőt, ami mint egy magán játszótér vette körül a házat. Akkor még nem tudtuk, nem tudhattuk, nem sejthettük, hogy a napsugaras évek után a legsötétebb felhők borítják be és tüntetik el mindazt, amit úgy hívtak, hogy a boldog, kiegyensúlyozott Técsy család. Folytatjuk
