Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-20 / 203. szám
2005. MÁJUS 20. Mozaik Sárga tulipánok Illés Sándor Elcsendesedik a társaság, későre jár, oltogatják a lámpákat a nagy előcsarnokban. Fáradt emberek ezek itt mind, akik összejöttek ebben a fürdőben gyógyulást keresni. Gyomorbajosok, vagy lábfájósok, kedvetlenek és mogorvák, mert elhasználódtak már. Figyelem fáradt tekintetüket, olyan megbékélten ülnek, mint akik leszámoltak már az élettel. Talán ezért is nyert osztatlan érdeklődést egyikük hirtelen támadt ötlete: mindenki mondja el élete nagy pillanatát. A nagy pillanat? A feledhetetlen, ami megmaradt? Lehet arról beszélni? Egy ideig szégyenlősen kutatják egymás arcát. Aztán egyikük mégis elkezdi. A sok- dioptriás szemüveget viselő nyugdíjas postáskisasszony. "Több mint tíz éven át takarékoskodtam, hogy eljussak egyszer a Szentföldre. Turistacsoporttal érkeztem Jeruzsálembe, bejártuk a várost és környékét, voltam Betlehemben. így jutottam el a getsemáni kertbe. Amikor leborultam imádkozni egy fa tövében, megelevenedett a Bibilia, átéreztem azt a nagy pillanatot, amikor Jézus az Atyját hívta. Ki- cserepesedett a szám, én azt hiszem, ez volt életem nagy pillanata... A legmegrázóbb, a legfelejthetetlenebb..." Mindnyájan hallgattunk. Én át tudtam érezni a pillanat fenségesen szép érzését, mert nekem is volt már alkalmam leborulni ama getsemáni fa tövébe. A másik pillanatban már megoldódott a kis társaság nyelve, egymás után mesélték el a betegek, életük egy-egy feledhetetlen pillanatát. Azóta gyakran gondolok erre és mindig megnyugtat, hogy milyen egyszerű, mindennapi esetek válhatnak életünk nagy és emlékezetes pillanatává. Hétköznapi történetek mind: egy asszony gyermeke születését tartotta szürke élete szép ünnepének. Az özvegy gépírónő, aki botra támaszkodva járt, arról emlékezett, hogy milyen volt az esküvője: "Még most is gyakran hallom, megszólalt az orgona, mintha angyalok énekeltek volna. Sajnos nem tartott sokáig a boldogságunk. Pistát behívták katonának, a fronton hősi halált halt. De én még ma is hazavárom: egyszer majd bekopog az ablakon. Szokása volt, ha későn érkezett, akkor mindig megkocogtatta az ablakot..." Egy buszsofőr arról emlékezett, hogy még ifjú korában, 1948. márciusában tizenkét találatosa volt a totón. "Igaz nem sok jutott akkor a tizenkettesekre, csak tizenhétezer forint, de az óriási összegnek számított. Amikor megtudtam, szinte elzsibbadtam, s olyan könnyűvé váltam, hogy talán repülni is tudtam volna a boldogságtól..." Észrevettem, mindenki arra gondolt: csodálatos érzés lehet gazdagnak lenni. Láttam a gondtalan élet utáni sóvárgást az arcokon. Mi lenne, ha ők is nyernének? Manapság milliókat lehet nyerni... Töpörödött asszonyka ül mellettem. Bátorítják a többiek, mesélje el ő is élete nagy pillanatát. Sokáig törölgeti a szemüvegét. Szerénykedik: "Az én életemben sosem voltak nagy pillanatok... Hacsak nem az a három tulipán..." Vártuk a történetet. Elmondta, hogy abban a vidéki házban, ahol az ifjúságát töltötte, volt egy kis kert, az anyja imádta a virágokat. "Emlékszem sok-sok sárga tulipánja volt egy évben a mamának. Amikor aztán férjhez mentem, s elkerültem a szülői házból, rövidesen megözvegyültem, egyedül maradtam. Már negyven éve Pesten éltem, kézbesítő voltam, amikor egy nap az egyik zuglói utcában újra találkoztam a sárga tulipánokkal. Arra lettem figyelmes, hogy három sárga tulipán bókol a szélben, az előkertben. Azóta én majd minden héten visszamegyek abba az utcába. Nincs már ott virág régen, de én azért odajárok. Nekidőlök a kerítésnek. Beszélgetek a mamával..." Hallgattunk, akár a cinkosok. Mert ha nem is valljuk be, mindannyiunk életében virágoznak titokban ilyen sárga tulipánok.... Horváth Jenő Gondolsz-e néha rám Ha téli szürkületben csend borul a házra S álmatlanul fekszel azon az éjszakán, Eltéved madarak bújnak össze fázva Hadd kérdezzelek meg, gondolsz-e néha rám? Ha a vaksötétben mint szürke lepkeszárnyak Verdesi szívedet a kínzó, bús magány, Csak emlékeit őrződ a sok, régi nyárnak O mondd el kedvesem, gondolsz-e néha rám? Ha ezer év magánya sem választott el minket És majd véletlenül megleled talán, A szekrény mögé csúszott régi képeinket Mondd, csak mondd el nékem, gondolsz-e néha rám? Ha az Úr velünk van majd egyszer visszatérek Nevedet imaként sikoltja néma szám, Amikor kigyúlnak az éjszakai fények • Egyetlen Szerelmem, gondolsz-e néha rám? Kedves Olvasók! Továbbra is szeretettel várjuk lapunk Mozaik rovatába írásaikat, verseiket. MAGYAR SZÓ — A HÍD 19 Kaprinyákné Bodnár Szerénke Arizonai kaktuszok Napégetett határ kaktuszokkal telve a gyönyör látszatán mindig tündökölnek Ahol eső csak vétve van a kaktuszok mégis virítanak születésnap, névnap mára ünnepélyes tiszta mátka Madarak mesélik a kaktuszok álmát el nem árulják éveik számát Tüskés bálványok díszítik a határt ide nőttek egykoron hazájuk az öröknyár. Keresztúri Mária Van még tavaszom... Ékeim elsorvadtak. Vén csontomba szúr a fehér éjszaka. Magányom remegő sóhaját a szél viszi utánad fütyül füledbe mostoha. Jöjj melegíts fel, öltöztess fel! Karjaim ölelését kijátssza a hajnali ragyogás. Fogócskáznék kapkodok szőke hajad után arany fényed ujjaim begyén serkenti vérem, felpezsdül szívem.- elérlek fohászom kéri az igéket add meg... add meg Uram! hogy rügyem fakadjon Érte. Máriássy Zoltán Szellő támad... Szellő támad, szellő árad, mozgat fűket, mozgat fákat, fűket - fákat s tán csodákat, hogyha lenge szellő támad. Büszke rózsa virulóba mereven vár hódolókat; szellő mozgat bűv-vonókat s szerény rózsa tánc-bókolgat. Epekedik a kis fűszál, ölelni kész s ölelést vár. Huncut szél száll *1# s a kis fűszál . örömet lel arájánál. Falevelek dalra vágynak, bontanak dal-vitorlákat; szellő támad, zene árad, lomb-zenészek muzsikálnak. Sasok lengnek végtelennek, láthatatlan lég-tengernek titkos karján; szellő szárnyán boldogságot szenderegnek. Madárkák örömet zengnek, s harsogó dala a csendnek hozzádalol és valahol dalos szellő ráfelelget. " « A Lélek szellője támad, életet-bontó bűvje árad; zúgva árad...- Hozz csodákat! Szívek lelkek erre várnak! Szerkesztette: Kertész Gabriella
