Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-13 / 202. szám
18 MAGYAR SZÓ —A HÍD IRODALOM 200S. MÁJUS 13. Szomszédok, ismerősök, barátok: kis vásárhelyi panoptikum Az első évekből a szűk családon kívül csak öreg rokonok képe dereng, akikhez látogatóba vittek, s akik többnyire félhomályos, dohos szagú szobában nyomták az ágyat. "Hogy vagytok, lelkem?", vagy "tisztára Sanyi ez a gyermek" maradt meg ezekből a délutánokból. Aztán az öreg rokonok emléke lassan kifakult, legtöbbször nem is tudtam, mikor szende- rültek jobblétre. De amikor új helyre költöztünk és új arcok jöttek a képbe, egyre többet regisztrált az emlékezet. Gyermekkorom hat éve alapjában egy fél négyzetkilométeren folyt le. A Halász József utca vasúti töltés felöli végén, ahol a nyomóskút állott, lakott Iszlai bácsi, az öreg cipészmester. Ritkán javított széttaposott lábbeliket, azokat a Rokkantak Szövetkezetéhez kellett vinni, ahol apró emberek sürögtek, mint mesebeli törpék. Az öreg cipőket készített. A legjobban ő csinálta a fonott borjúbőr cipőket, amit később gyári változatban dobtak méregdrágán a piacra, és a civil szekusok ismertetőjele volt. A veje, Dr. Dizmatsek fül-orr-gégész még Pestről ismerte a szüléimét, egy menzán ettek. Bubával, a feleségével gyakran jártak át hozzánk. Bubának nem lehetett gyereke, így aztán minket kényeztetett. Az öreg kevésbé volt érzelgős, főleg télen, mikor a kút mellett csináltuk az öt-hat méter hosszú sisonkákat, káromkodva zavart el onnan. "Hogy a franc megegyen, azt akarjátok, hogy mindenki seg- reessen?" A sisonka egy 40 cm széles, sapkákkal fényesre pucolt jégsáv volt, a hódeszka őse, amire nekifutásból rápattanva lehetett élvezni a száguldás hátracsapott fülű örömét. Néhány házzal odébb laktak Kohnék. Eleinte teljesen elszigetelten éltek, de a két fiuk ki-kijött és aktívan résztvett az utca gyerekeinek társadalmi életében. Laci és Miki velünk egyidősek voltak, Laci kissé bicegett, gyerekparalízison esett át. Az udvarukban fekete szőlőlugas borult a kapu mögé, itt lehetett hűsölni és zabálni a poros szőlőt. Ma is, ha Welch szőlőlevet iszom, azok a délutánok jönnek vissza. Az apjuk ritkán jött elő, de a mama minden alkalommal készített zsíroskenyeret, meghintve kristálycukorral. Mikor otthon először rendeltem ezt a csemegét, Anyám azt hitte, rosszul hall. De Kohn néni megerősítette, hogy igenis cukorral, és dicsérte a készítmény energiatartalmát. Ezután, ha a Kohn fiúk átjöttek játszani, cukros zsíroskenyér volt az "entrée". Kérdeztem Apámat, az öreg miért olyan mogorva. Életem egyik első rejtélye volt a válasz: - Hagyd békén szerencsétlent, deportálva volt.- Az mi?- Elvitték őket, mert zsidók.- Az mi?- Majd egyszer megmagyarázom. A magyarázat késlekedett, aztán egy szép napon Kohnék előtt stráfszekér állott. A fiúk elbúcsúztak, nemsokára más költözött az utcai lakásba. "- Hova mentek?" kérdeztem Apámat. "- Palesztinába" volt a válasz, ami aztán végérvényesen feladta a leckét. Szemben velük, mellettünk lakott a Torzsók család, Gyöngyi, nálam három évvel idősebb, nagy lelkesedéssel játszott velünk bújócskát. Ahányszor tehettem, belestem a szoknyája alá, próbáltam elképzelni, mi van a tetrabugyi alatt. Az utca végére hoztak egy furcsa családot, a kis kölyök egy szót nem tudott magyarul. Ausztriából menekültek a béketáborba, az apjuk ott próbálta meg helyzetbehozni Lenin elvtársat. Az eredmény az lett, hogy a bánáti nagymamánál felszedett német és az iskolában tanult román segítségével nemsokára mindnyájan tűrhetően beszéltünk három nyelvet. íme, a gyakorlatba ültetett internacionalizmus. A töltésen túl át lehetett mászni a kerítésen, ott volt a Korpos család, Magda néni tanított zongorázni, akkor még otthon nem volt zongora. Aztán később, egy osztálykirándulás alatt egy gyerek titokzatos körülmények között a tordai hasa- dékba zuhant. Nem tudom, mi volt a Korpos Jancsi szerepe a balesetben, de többet nem járattak oda zongoraórára. Mellettük laktak Váriék, a papa vasutas, illegális harcos, Attila első elemitől a Színművészeti második évig és azután is barátom, miután eltanácsolták, író lett, méghozzá igen befutott (mert jó) író. 25 év után a barátságunk megszakadt, maradjunk annyiban, hogy ideológiai okokból. Az utca másik végénél nemigen mentünk tovább. Ott, a Vas Gereben utcában lakott Sasa bácsi, soha nem tudtam meg az igazi nevét, Apám jóbarátja volt, a bőrgyárban volt fennforgó. Imádtam odamenni, mert vagy száz galambja volt. Ott bámészkodtam a bur- rogó, tollászkodó, tetvészkedő madársereg előtt, néztem ahogy szárny csattogtatva beolvadnak az ég kékjébe, és rettegtem, hogy többet nem jönnek vissza. Mindig visszajöttek, Sasa bácsi versenyre is járt velük. Ugyancsak a sarok után laktak a "Galna lányok", ahogyan Apám, "Miki tanti és Zsizsi tanti", ahogyan Anyám hívta őket. Miki tanti negyven lehetett, a fia Bécsben élt, később meglátogathatta, ma tűnődöm, vajon milyen áron. Szép barna asszony volt, ápolt, elegáns, Anyám kategóriája. A nővére, Zsizsi, néhány évvel idősebb, csontos, kiálló fogú vénkisasszony. Volt egy Zsuzsi nevű fo- xija, hasonlítottak. Ha hozzájuk mentünk, a foxi félőrülten ugatott, s miután Zsizsi tanti lehordta, odasomfordált mellénk és még öt percig morgott, hörgött, acsarkodott. "Védi a házat" mondta Zsizsi tanti. Mikor a kutya lecsillapodott, meg lehetett simogatni, tűrte, de mindig készen egy kis acsarkodásra. Furcsa, gyér, vedlett bundája volt, és drótszőrből álló bajusza és szemöldöke. Amikor betegek voltunk, és orvos kellett, eleinte a szolgálót szalajtották, később telefonon riasztották Jóska bácsit. Dr. Csidey József gyermekgyógyász családtagnak számított. Fiákkerbe ült, aztán taxiba, és jött, esőben, hóban, az éjszaka közepén, ha kellett. Régi barna táskája volt, mint az Apámé, csak Apám istállókban, nem gyerekágyak mellett nyitotta ki. Jóska bácsi rálehellt a hallgatójára, aztán csendben végighallgatott minden oldalról. "Aaa" mondta, és mi ismételtük. Hihetetlen gyorsasággal lenyomta a krómnikkel kanalával a nyelvünket, mi meg bámultuk a lyukat a homloktükre közepén. Minden eshetőségre volt nála gyógyszer, ha kellett, receptet írt, s a szolgáld loholt az éjjel-nappal patikába. Egyszer elmentünk hozzá, egy oltásért, és nem akartam hinni a szememnek, az ágy alól kikandikáló két papucs megmozdult. Teknősbékák voltak. Az édesanyja azt mondta, legalább ötvenévesek. Alig tudtak elvonszolni onnan, nem tudom mikor döfték a tűt a fenekembe, ott akartam aludni, a teknőcökkel. Negyven év múltán, mikor Románia a Ceausescu-mentes eufóriában lebegett, olvastam egy vásárhelyi újságban, hogy évtizedeken át ez a csendes ember volt a Securitate egyik fő céltáblája. Nem minden hős hord pisztolyt. A fogorvosunkat, Kozma Gézát, ismertem az Apám érettségi tablójáról, a gyógyszerész, Pici néni, aki kiadta a készítményeket, Karojan Gusztine, Apám kollegájának a felesége volt. Nagyjából ezek az emberek jelentették az életünket. Később, az iskolák évei alatt szaporodtak a barátok, a szüleik, és iskolábamenet utunkba kerültek a város közismert figurái. így ismertük meg Bolond Ferit. Hajlotthátú, kopasz, madárfejű, halszemű ember volt, eleinte minden gyerek rettegett tőle, de mikor rájöttek, hogy ártalmatlan, kiabáltak utána. Néha bepör- gött és megkergetett valakit, az aztán szedhette a lábát, mert Feri egy nyúl sebességével ment utána. Később, a Várba menet láttam kijönni Kurva Kati udvarából. Neki segített, s ennek fejében ott alhatott egy színben. Kurva Kati a sok ránc és festék alatt őrizte valami régmúlt baj nyomait, a vásárba jövő parasztoknak a kéglije félhomályában ő lehetett a "Dáma". Sok kliense volt. Egy vastagnyakú, zömök ember húzta maga után a kis szekerét, mikor mi volt rajta, pénzért szállított innen-oda kisebb bútorokat, zsákokat, és hajókürtszerű hangján üvöltötte a világba "Hol vagytok székelyek, Erdélyt bíztam rátok! Hol vagytok, székelyek, azt is elbasztátok". Hogy a rím szándékos volt-e, nem tudom. ő volt Siklódi, a székelyvezér. Ha nagy nemzeti ünnep jött, becsukták az "alagsorba", az idegklinika zárt osztályára, aztán néhány nap múlva újra kinn volt, számonkénti Erdélyt a gondatlan székelyektől. Állandóan részegen lődörgött a város utcáin Bíró Jancsi, a mészáros. Jó család hetedik gyereke, testvérei között mondták, hogy tanár, orvos is akadt. Őt 19 évesen elvitték a frontra, gyorsan fogságba esett, és az orosz lágerekből idült alkoholistaként tért vissza. Mészáros lett, böllérkedett, nálunk is vágott disznót, de az állandó munkahelye a Vágóhíd volt, hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel csontolt, mentett minden gramm húst a kereskedelem számára. Egy aktatáskában hordta borotvaéles késeit, és minden szembejövőre ráköszönt. Ha az nem köszönt vissza, elküldte az anyjába "- Azért köszönök, mert szeretlek!" Egyszer majdnem agyonnyomta egy tolató olasz teherautó, de megúszta törött bordákkal. "- Csak attól féltem" mondta "hogy józanon kell meghaljak." Fohásza meghallgatást nyert. Jóval később egy állóbüfében randalírozott, a főnök szólt egy mosogatónak, hogy rúgja ki, az kilökte a jeges járdára, ahol az esésbe belehalt. Ötven valahány éves lehetett. Volt egy másik terme is ennek a nagy panoptikumnak, de a figurák tölgyfaajtó mögött, nagy irodákban, karosszékekben ültek. Bugyi elvtárs, rajoni (járási) titkár, akinek a félnótás fia osztálytársam volt, s aki úgy bukott vissza húsz év törtetés után, hogy amikor Ceausescu trónra került, Bugyiné kijelentette egy bulin, hogy "- Nem tetszett nektek Gheorghiu-Dej, majd ad nektek ez a békaszájú." A proletárdiktatúra Soós elvtársat tette Vásárhely polgármesterévé. Mikor szervezték a szakszervezeteket, egy köny- nyed gesztussal a Bőrgyár munkásait összevonta a Bőrgyógyászati klinikával. Mikor figyelmeztették, hogy ezek orvosok, széttárta a karjait"- Na és? Örüljenek e doktor urak, hogy becsületes proletárokkal lehetnek egy szakszervezetben!" Egy dolog szól Soós elvtárs mellett. A lánya, az ibolyaszemű Angéla, az ország egyik legjobb színésznőjévé nőtte ki magát. Ismertem, szerettem, ideológiailag nagyon elgurult Apuka fajától. Akikről szólok, már többnyire a vásárhelyi temetőben nyugszanak, egymás mellett, urak és elvtársak. Néha, mikor a szüleim sírját látogatom, egy-egy fejfa felszínre hoz emlékeket, ezekről, és sok más emberről, emlékeket, amiket az idő ha meg nem is szépített, de valami tompa békévé tett. Folytatjuk Balra nyugszik a nap (9.) vj#. Técsy Sándor • *1*
