Amerikai Magyar Szó, 2005. április-június (103. évfolyam, 196-208. szám)
2005-05-06 / 201. szám
2005. MÁJUS 6. M O Z AIK MAGYAR SZÓ-A HÍD 19 Csinger Beatrix Édesanyának Május első vasárnapja édesanyák napja, téged köszönt felhő, madár, s minden pillangó ma. Neked nyílik a csillagvirág, kertekben a rózsa, virágos nótát döngicsél a rét összes dongója. Balra nyugszik a nap (Folytatás az előző oldalról) És aki azzal védekezett, hogy ”ők voltak a törvényes szervek”, megvásárolt egy pár dolgot a nénémtől, többek között a nyárikonyhából a mázsá- lómérleget. Ezt 2000 nyarán tudtam meg, mikor a temesvári Színházhoz igyekeztem egy fellépésre. A két lányom velem volt, megmutattam nekik, hol állott a ház. A szomszéd már meghalt, de az asszony behívott és megmutatta az öreg mérleget. A lányaim, 6 és 8 évesek, felálltak rá. Akkor született az ötlet, hogy megveszem a mérleget, és átviszem a szegedi házamba. Gyakorlati értéke nincs. Csak egy nehézkes tárgy. De ezt a tárgyat megérintette Nagyapám, akit nem ismertem, Nagyanyám, Anyám és Babi néném játszottak rajta, állt rajta a nővérem, Apám és most a két lányom. Egy szellemvilág tolong körülötte. És ott fog állni a szegedi garázsban a mérleg, és egy napon, mikor üt az órám, fogom suttogni, hogy “a mázsáié”, és senki nem érti majd, hogy valamiként Citizen Kané “rózsabimbó” ródliját, én is ezt a szellemidéző, haszontalan öreg mérleget szólonga- tom, s azokat akik körülötte állnak. (Különben egy fenét! Én sose halok meg.) Folytatjuk Szerkesztette: Kertész Gabriella Kicsi korában, mikor feltették neki a szokásos kérdést: - Mi leszel, ha nagy leszel? Azonnal vágta a választ: - Anyuka, nyitott szemű, igazi anyuka. Cili egy autóbaleset következtében, szemeláttára vesztette el szüleit, ötévesen. Utolsó emléke vérző, hörgő anyjáról, a csukott szeme volt. - Anya nézz rám!- nyöszörögte. Az ittas járművezető frontális ütközéssel azonnal végzett vele. Apja két nappal rá követte. Nagymama vette védőszárnyai alá szegényt. Szomszédok lettünk, összebarátkoztunk. Később az ó temetőbe jártunk vasvirágot szedni, koszorúkat fonni. Onnan a szakadt kerítés résein átbújva, vittük át az újosztásba, ahova szüleit temették. A fejfa tele volt vasvirág füzérrel. Cili, mint egy kiskutya az alomban, göm- bölydeden ráfeküdt a hantra, az anyaölbe. Becsukta a szemét és mosolygott. Egyszer megkérdeztem tőle, miért mosolyog, azt felelte, hogy az anyja megcsókolta. - Amikor meglátogatom őt, olyan érzés fog el, mint aki hazamegy. Tudom, hogy itt van, beszél hozzám, megsimogat. - mondta boldogan. Egy kicsit bolondnak tartottam. A gyermeki lélek öntudatlanságával épített egy szivárvány hidat, a valóság és az emlékek között. így vészelte át a szülői szeretet hiánya által okozott űrt. Jómagam gyerekként féltem a halottaktól. A sírhalmokat tisztes távolságból szemléltem. Cilit, csak azért követtem, hogy ne nevezzen gyáva kukacnak. Ottlétünkkor egyszer behorpadt a sír. Vizes talajon a lábam megcsúszott. Nagyot si- koltottam. Természetesen az öcsém ijesztgetett: - Halottak, amikor megfordulnak, a sírok behorpadnak, ilyenkor kinyúlnak és elkapják a lábad! - Ne rémülj meg, anyácska sohasem bántott senkit! Nézd, most is csak a kibomlott csatodat igazította meg a szandálodon.- Odanyúlt a bokámhoz, hogy igazolja. Nekem is szokta, vigyáz rám. Múltkor a számtanpéldámat segített megoldani. - Suttogta olyan visszafogottan, mint, aki arra ügyel, hogy föl ne ébresszen valakit. - Nyitott szemű anyácska leszek, tekintetemet mindig a gyermekeimen tartom. Örökké fogok élni, sohasem fogok fájdalmat okozni nekik. Azt mondta tizenhárom gyereket akar, hogy ne legyenek magányosak! - Akkor nagyon kövér leszel! - szörnyülködtem. Édesanyám hat egymást szorosan követő gyerekei után, alaposan meghízott. - Nem hiszem, mert én a gyerekeimet szerzem. - Kitől, te? - Megyei kórházból, az anyukáktól! - Bele fognak őrülni, ezt nem teheted meg! - mondtam ijedten, mert akkor még minden szó igaznak tűnt. Eszembe jutott édesanyám, amikor annak idején falusi gyerekekkel a határban csavarogtunk, este tíz óra körül értünk haza. Félelmében azt zokogta, ha elvesztene, abba belehalna. - Majd beletörődnék. Én is szomorú voltam, amikor a jó isten elvette tőlem anyácskámat, idővel megvigasztalódtam. Évek teltek, Cili tizenhét évesen, szeretet vágy után hajszolva, terhes lett. - Meg van a tizenháromból az első. - újságolta boldogan. - Elválik és elvesz! Majd estin leérettségizem! Tudod, milyen csodálatos érzés nőnek, anyának lenni. - mondta repesve. Zoránt hallgattuk „A fehér sziklákat, az édes éveket,” üvöltöttük: „Édes évek, hol vagytok ma már Komolyabb szerep vár rám, új világ Fények, árnyak, élet és halál Ez a sors, gyere sors, igyunk pertut hát!"- Két nap múlva a falu, mint egy fel- bolydult méhkas zümmögte a kegyetlen hírt. Cili a kis vasút elé vetette magát. Hasával egyenesen a mozdonynak rohant, kettészelve testét. Azt beszélték a Verba Maja Édesanyámnak Ringatnám óh, felhők lágy ölén Édesanyámat kezeimmel én. Csillagok fényével ragyogtatnám őt, Jó anyámat, az értünk szenvedőt. Virágokat szednék csokorba neki. Hisz anyám a virágot oly nagyon szereti. Ezzel jelezném, hogy ő egy drágakő, Jó anyám, az értünk szenvedő. Aranyló réteken sétálnék vele, Hogy megnyugtassa a madarak éneke. Selymes, tiszta vízzel megitatnám őt, Jó anyámat, az értünk szenvedőt. Lecsókolnám kezéről a fáradt ráncokat, Pihenjen most végre! Dolgozott már sobt. Simogatnám kedvesen, szeretem őt! Jó anyámat, az értünk szenvedőt. Ezt mind-mint megtennem, de nincs itt velem, Szavaimat nem hallja mostan nekem. De megköszönöm ha végre hazajő, Jó anyámnak, hogy értünk szenved ő. S most minden jelenlévőt megszólítok én Ha teheted hát fogd meg jó anyád kezét. Öleld meg ha sír, öleld meg ha nevet, Szeresd mindig, mert ő nagyon szeret!!! Bekecs, 2003. április 24. szeme nyitva volt, és mereven nézett a lógó, vérző magzatára. Hogy mi történt, senki sem tudta, csak találgattak. Szere- tetéhes lelke, hazatért a vasvirágok közé. Nagy reményű anyaság terveit a sínek között hagyta. A napokban jutott eszembe, Zoránt hallgatva, lelkiismeretfurdalás formán ez a közel negyvenéves tragédia. A dalban benne volt minden, amit tervezett. Vajon, ha akkor segíthettem volna, ha felismertem volna, akkor talán nem ivott volna pertut a halállal. Biztosan jó anya lett volna. Mindenkinek vannak nagy ívű álmai, gyerekekről, szerelemről, nagyobb családról. Keresünk egy hangot, egy érintést, gyöngédséget, közös jövőt, terveket. Azután a világrend, így vagy úgy közbeszól, elrendezi helyettünk. Vajon közülünk, ki tervezte, hogy telefóbiás, drót anyákként, nagymamákként szorítjuk a kagylót naponta, nyitott szemmel várjuk a híreket. Gondolom senki, így alakult, beletörődtünk. „Mikor elfogott engem a láz”, hogy anyák napját a gyermekemmel ünnepeljem a távolság, mint üveggolyó visszalökött. Ám az emlékek, a szeretet hídján átgyalogoltam a föld túlsó oldalára. Az édesanyák nem ismernek lehetetlent, átrepülik a végtelent, vigyáznak ránk, velünk maradnak a sírig. Nagy Ábrahám ^ . jött a nebulók sora. Anyám portréja Amikor minket meglátott J ' Felcsillant a mosolya. Anyám mindig hajnalban kelt, Te legyél pap, te meg ügyvéd, Hunyorogtak a csillagok, Lesz szép kemény kalapod, Rövidre szabott volt az álma Aranyszálból szövögette Reggel aludni nem tudott... A ránk váró holnapot... A sötétség szilárd burka Anvám - akkor már fájt a lába, Házak falán meglapult, Lila erekkel foltozott Nálunk égett már a lámpa A szenvedést magába zárta Nyikorgóit a gémeskút. Soha nem panaszkodott. Mire kibújtunk az ágyból Kíméletlen volt magához A reggeli készen várt, Mindig O volt a soros, Mosdatott és öltöztetett Betegen is elvégezte Akár egy játékbabát. Amit rátestált a Sors. Iskolás napok reggelén Nem volt rest és nem volt gyáva Kémlelgette az eget Száz veszéllyel szembeszállt Tenyerével tolta volna Egyet nem tudott legyőzni: El az esős felleget. Á kegyetlen, rút halált. A kapuban várt ránk délben, Poughkeepsie, 1998 Nyitott szemű édesanyák Varga Erzsi
