Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-01-28 / 187. szám
14 MAGYAR SZÓ —A HÍD Irodalom 2005. JANUÁR 28. Sósméz (22) Brém-Nagy Ferenc (...)- Mi történt? - jött be a szobába riadt arccal, és úgy, ahogy volt, vizes kabátban lezuttyant vele szemben, az asztal túloldalán lévő fotelba, táskáját maga mellett a parkettra ejtette. Jonathan Baker nem szólt semmit csak odanyújtotta neki a két papírlapot, Mr. Rosenberg és anyja levelét. Diane kis ideig nézte, majd letette őket.- Nincs rajtam a kontaktlencsém - közölte miközben felállt és kiment a szobából. - Elfelejtettem visszarakni elindulás előtt. Néhány pillanattal később kabát nélkül, szemüveggel az orrán tért vissza. Lehajolt, könnyű csókot nyomott Jonathan homlokára.- Engedjünk be egy kis oxigént - mondta lágy hangon, és tenyérnyire kinyitotta az ablakot. . Leült, felvette az asztalról a két levelet. Hűvös, esőszagú levegő tört be szobába. Jonathan beleborzongott. Ujjával a hangosabbá váló, az ereszcsatornán kopogó eső ütemét dobolta a karfán. Diane-t nézte, aki ráncolta a homlokát olvasás közben, meglepetés és értetlenség ült az arcán. Amikor végzett letette a két papírlapot az asztalra. Merően nézett Jonathanra.- Mi van a naplóban? - hangja egyszerre volt aggódó és kiváncsi.- Nem tudom.- Nem olvastad el?- Nem. Csak a legelejét. Egy menekülttáborban kezdte írni, nem sokkal azután, hogy elhagyta Magyarországot, amikor megtudta, hogy viselős velem.- Dehát miért? Nem értem.- Tartok tőle, Diane. Menekülnék. Szívem szerint úgy tennék, mintha nem történt volna semmi, mintha a tegnapi nap ugyanolyan lenne, mint a tegnapelőtti vagy az azelőtti, miközben pontosan tudom, persze, hogy ez lehetetlen. Gondoltam arra is, hogy egyszerűen kidobom. Elhallgattak. Jonathan maga elé meredt, Diane felvette a táskáját, rövid kutatás után egy bontatlan csomag cigarettát vett elő belőle, majd visszatette a parkettra. Leszedte a dobozt borító fóliát, felnyitotta, kihúzott belőle egy szálat, átnyúlt az asztal fölött, elvette Jonathan öngyújtóját és rágyújtott.- Engem - Diane mondat közben fújta ki a füstöt - biztosan nem hagyna nyugton a kíváncsiság.- Fura ez az egész. Olyasmi mintha, mondjuk, a Central Parkban sétálnál gyanútlanul egy napsütötte délutánon, s hiába Olmstead meg Vaux munkája, egyszercsak berogyna alattad a föld és egy mély üregbe zuhannál, amelyet még az indiánok vájtak valamikor régen a sziklába. Nem tudtál a létezéséről, nincs hozzá semmi közöd, hiszen amikor készült, még nem is éltél, ám ettől függetlenül onnantól kénytelen vagy realitásként számolni vele. S ha elgon- dolkodol rajta, arra jutsz, hogy tudtad, nem tudtad, mindig is ott volt, ahogyan a pillanat is az időben, amikor a fogjává válsz. Apropó park. Előadás után any- nyira szép idő volt, hogy kimentem a Morningside-ba. Üldögéltem, süttet- tem magamat a nappal, bámészkodtam, pipáztam, és eszembe jutott anyám meg apám, illetve az férfi, akiről ezidáig azt hittem, hogy az apám. Hosszú idő után rájuk gondoltam, aztán hazajöttem és ez várt itthon. Mintha üzenni akartak volna, felkészíteni. Azóta sokminden kavarog bennem, vannak kérdések, amelyektől nem tudok szabadulni. Jonathan Baker letömködte pipájában az időközben kialudt dohányt, felvette az öngyújtót az asztalról és meggyújtotta. Ivott egy kortyot a bögrében lévő, kihűlt teából.- Hogy tehette ezt velem?- Nem tudhatod - mondta Diane -, mi késztethette rá. Biztosan megvolt az oka.- Miféle ok lehet erre? - Jonathan hangja ingerült volt és keserű.- Fogalmam sincs, de azt gondolom, az ember nem csinál ilyet véletlenül vagy pusztán a hangulatától vezérelve.- Tudsz egyetlen olyan okot mondani, ami elég nyomós lehetne ahhoz, hogy te ezt tedd a gyermekeddel? Jonathan amikor kimondta, tudta, kegyetlen kérdést szegezett neki, de nem érdekelte; dühe pörölni késztette, mindegy kivel, bárkivel, akivel lehet, s Diane azzal, hogy ott volt, azzal, hogy megpróbálta anyját védeni, magyarázatot találni cselekedetére, átvette a helyét, önként lett céltáblává. A nő egy ideje egyre erősödő vággyal gyermeket akart. Beszélgettek erről néha és nagyjából mindig ugyanoda lyukadtak ki: nyomasztotta őt az idő múlása, félt, hogy a késlekedés közben egyszer majd azzal lesz kénytelen szembesülni, a lehetőség is elveszett, szorongását táplálta a lappangó tartás egy évekkel a kapcsolatuk kezdete előttre datálódó abortusz esetlegesen végzetesnek bizonyulható következményeitől. Öntudatos, emancipált nőként, aki volt, persze többnyire uralta az érzéseit, "nem akarok a saját gyerekem nagyanyja lenni" és ehhez hasonló, könnyednek tetsző megjegyzésekkel próbálta indokolni igyekezetét, ha a téma baráti körben szóba került, ám érzéketlennek vagy felszínesnek kellett lenni ahhoz, hogy az ember ne sejtse meg a mögöttük húzódó, palástolni igyekezett félelmet. Hónapokkal ezelőtt azzal állt elő, hogy nem védekezik tovább, s Jonathan, aki nem érezte égető szükségét, de ellenére sem volt a családalapítás, beleegyezett. Azóta nem esett teherbe. Elkomorodó tekintete jelezte, a kérdés most is az elevenébe vágott. Folytatjuk Zsigmond Aranka 1948-ban Erdélyben, Nagybaconban született. Tanulmányait a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban végezte. Kolozsváron 1973-ban szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem textilszakán. Kinevezését Székelyudvarhelyre kapta, itt tanított a Művészeti Iskolában rajzot és festészetet, a Tanítóképzőben rajzmódszertant. Tagja volt a Hargita Megyei Művészeti Egyesületnek. 1985-ben Magyarországra, Székesfehérvárra települt. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Több mint ötven kiállítást rendezett. Fali kárpitszövéssel és restaurálással, valamint grafikával és festészettel foglalkozik. Portréfilmjét 2003-ban mutatta be a new yorki Magyar Televízió az 56-os csatornán. Jelenleg New Yorkban tartózkodik. Adatai megtalálhatóak a Magyar Alkotóművészek Országos Lexikonában. Újságunk montázs-sorozatát közli.
