Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-03-18 / 194. szám
2005. MÁRCIUS 18.________________________________________________________KÖZÉLET____________________________________________MAGYAR SZÓ —A HÍD 33 Egy rendhagyó festőpálya története SIMON M VERONIKA Simon M. Veronikának író, költő, festő barátai körében mutattak be engem, egy festménytárlaton, Dunaújvárosban. A művésztársaság, mely őt körülveszi szinte mindig, a festményei, a személye lassan-lassan megérlelték bennem azt a gondolatot, hogy leírjam azt, amit megtudtam Róla, festő pályájának eddigi alakulásáról. Hiszem azt, hogy egy ilyen, napjainkban lejátszódó történet sokakat érdekel. íme az események röviden jkérem, fogadják tólem szeretettel! Simon M. Veronika azt írja egy helyütt: a festészet számomra egy álom megvalósulása.” Mi már azt is tudjuk, hogy a művésznő soha nem akar ebből felébredni... De mi volt ez a megálmodott különös látomás? 1992 szeptemberében egy székesfehérvári közgazdász különös álmot látott. Az, gyermekkora színhelyére, egy Veszprém megyei kisfaluba, meghalt Terus nénikéjéhez vitte vissza, aki bevezette ot egy tiszta szobába, ahol semmi más, csak üres, megfestetlen vásznak voltak kifeszítve. A nagynéni a vásznakra mutatva így szólt: Veronika, ezeket mind neked kell telefesteni! Veronika a következő hétvégén hazalátogatott szülőfalujába, ahol a még élő rokonok elmesélték, hogy a nagynénje, Horvát Terézia, aki egy híres dunántúli festőművész volt, a mostohalányával élt együtt, és az évek során oly mértékben elmérgesedett közöttük a kapcsolat, hogy mostohalánya Terus néni halála után kivitte az udvarra, és ott elégette a nagynéni több mint száz festményét. Nem sokkal ezután egy éjszaka ismét jelentkezett a művésznőnél a már korábban látott álom; a szoba az üres vásznakkal, és Terus néni megismételt mondata: Veronika, ezeket már neked kell telefesteni! De Teri néni, én nem tudok festeni! - volt a halk válasz. Dehogynem, tudsz, próbáld csak meg! És ekkor a közgazdásznő hallgatva az első „üzenetre, az első felszólításra, elkezdett a festészettel foglalkozni. És az eredmény - kérdezheti bárki? Az „eredmény” egy kis töredéknyi része egy-egy kiállításán, a nagyobb része pedig egyetemen, nagykövetségen, templomokban, az Európa Házban, iskolákban, könyvtárakban, külföldi- és belföldi magángyűjteményekben található. Bíró Endre, a Bíró family kiadó ügyvezető igazgatója írja: Simon M. Veronika emberközelbe hozza az embereket, a tájakat, az eseményeket. Jellemeket ábrázol, visszásságokat derít fel....és a valóságos élet még valóságosabbá válik az álmok és a remények árnyékában.” Hét évvel a különös álom megjelenését követően, 1999-ben a művésznőt meghívták egy Római-parti amerikai rajzkészség fejlesztő iskolába, amely a racionálisabb BAL agyféltekéről a JOBB agyféltekére való átállást segítette elő. Ott, azon az iskolán elmesélte tanárainak a Terus nénivel kapcsolatos álmát, és azt is, hogy máról-holnapra tanult meg rajzolni, festeni. Ottani tanárai tesztsorozatok alá vetették őt, és meglepődve állapították meg, hogy az egykori közgazdász rajzolás közben csak a JOBB agyféltekéjével dolgozik, így lett még hihetőbb az, hogy a BAL agyfélteke egyik pillanatról a másikra átadhatja a művészi ténykedést a JOBB agyféltekének. /Nem csak az ő esetében, de bárkinél így van ez!.../ És ő, aki e különös álom előtt soha nem foglalkozott a festészettel - a technikák elsajátítása után - remekebbnél remekebb képekkel lepi meg a közönséget. Ezt igazolja a több mint 1000 festménye, a közel 200 belföldi és több külföldi tárlata. Művészeti folyóiratok rendszeresen közölnek műveiből. Eddig több mint 70 kötetet illusztrált. Témaválasztása széleskörű, portrék, életképek, csendéletek, meditativ gondolatok... Nemrég tudtam meg azt, hogy 2000- ben a művésznő miskolci Városi Könyvtár Galéria-beli kiállításán Laczkó Józsefné miskolci tanár - Veronika tudta nélkül - egy PULVER tesztet vezetett végig. A tárlaton kiállított tájképek, fák, fatörzsek késztették erre. E tesztet már számos alkalommal elvégezte páciensei rajzainak a segítségével, a fák ábrázolásából feltárva a múlt és a lélek rejtelmeit, hiszen a fák nem hazudnak! Most csak a teszt végeredményét szeretném szó szerint idézni: „...Amikor Simon M. Veronika fáit megláttam, megéreztem azt a fajta rá- csodálkozást, amit csak az a fajta ember tud megérezni, s főleg lefesteni, aki nyitott szemmel jár a világban, és nem csak néz, de lát is. Merengve néztem a koronák színeit, a törzset, ami az eltelt időt mutatja, majd a gyökereket, melyek a föld fölött kezdődnek és sejtelmesen tűnnek el a felszín alá, kapaszkodva, erőt keresve a feladatuk elvégzéséhez.... A törzs, a Pulvef-teszt szerint az ember leélt életét jelképezi. A jelek és a formák bizonyos eseményekre, történésekre utalnak. Megfogalmazódik bennem önkéntelenül a kérdés: Mi történhetett a fiatal Veronikával? Mi történhetett, ami nem kitörölhető, el nem felejthető, ami ilyen mély nyomot hagyott benne? Nézem a következő képet. Középen áll egy öreg templom. A baloldalon fiatalnak tűnő fa, sötét törzs, még zöld levelek. Az ágai, mint egy kéz öt ujja hajlik a templom falához, oldalához. Nem tudom eldönteni, hogy az ágak esdekelve, könyörögve, fohászkodva hajolnak a templomhoz, vagy éppen most tolják el maguktól a megnyugvást adó falakat. Somossy Katalin, Veronika költő barátnője így fogalmazta meg ezt a kettős érzést: „Sokszor lázadsz még az Isten ellen is, de máidban mégis hozzáfordulsz... ” A számomra az egyik legkedvesebb kép címe: „Az út végén a fény”. Aktív gyökerek, már világos folttal, bár még megjelenő sötét jelekkel, erőteljesen az ég felé törekvő törzs, meleg sárga, kellemes, zöld korona. A fa nem áll egyedül! Társai vannak. Szinte védőn, oltalma- zón állnak körülötte. A fa háta mögött a fénybe érkező út, mely rejtelmes, sejtelmes és ugyanakkor elgondolkoztató. Vajon ha elindulnánk rajta, hová érkeznénk? Vagy jobb lenne visszajönni a fához? Vajon Veronika elment-e a fényösvényen a fényig? Látta a fényt?...Mert a törzs valahol szenved! A törzs valamikor nagy szenvedésen ment keresztül! A törzs! A törzs egy soha el nem múló fájdalmat hordoz magában! Simon M. Veronika fái magukban hordozzák egy fiatalasszony meg nem született gyermekének elvesztését, hiányát és egy klinikai halálból való visszatérését.” A tanárnő csak egy későbbi beszélgetésükből tudta meg: Igen, Veronika mindent látott. Az életéért küzdő orvosokat, a nővéreket, hallotta a beszélgetésüket, de hallotta a fényösvény végéről jövő hangot is: „Menj vissza, neked még sok dolgod van a földön!” A hang szólt, és a művésznő megnyílt ennek a hangnak a befogadására, és elindult azon az úton, amelyet tehetsége jelölt ki számára, és amelyen haladva számunkra is közvetítheti azt a hangot, amely összetéveszthetetlen szelídséggel és szeretettel szólít meg valamennyiünket... Bár a csodákra, a beteljesült álmokra kevésbé fogékony az átlag ember, mégis az a „csodaálom”, melyet szinte minden esetben elmesélnek nekünk a klinikai halálból visszatérő emberek - talán a racionális olvasó számára is hihetővé teszi azt, ami történt; hiszen Veronika bensőjében hordta a festmények iránti szere- tetet, a sok száz tárlatlátogatás a legtitkosabb agytekervényeibe is juttatott már el információt, rokonságában van „festő-vérvonal”, egy „húr”, mely a klinikai halál állapotából való visszatérés során pattanhatott el, átállás öntudatlanul a kevésbé racionális, művészibb JOBB agyfélteke használatára, és mindezek után az ALOM... Talán még két gondolat kívánkozik ide, a történtek ismertetése után: V. Angyal Mária művészettörténész írja egy helyen: „...Simon M. Veronika festménykiállításain valamennyien jól érezhetjük magunkat, ahol nem hiányzik az őszinteség és a meghittség és a korunkra nem igazán jellemző szeretet.” Laczkó Józsefné tanárnő szerint: „...fáiban ott van az erő, ami ebben a törékeny asszonyban lakozik, a szeretet, ami belőle (és minden képéből) árad, s az adottság arra, hogy későn kezdődő művészetét nagyon sokáig tudja folytatni sokunk örömére.” Felnek György író
