Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-03-18 / 194. szám
16 MAGYAR SZÓ- A HÍD IRODALOM 2005. MÁRCIUS 18. Balra nyugszik a nap Técsy Sándor Előszó helyett A legjobb barátom, bárhogy is kutatok az emlékeim között, az apám volt. Az egyik legrégibb kép abból az időből, mikor eszmélni kezdtem, az ő arca. Mikor meghallottam a hangját a konyhából, olyan izgalomba jöttem, mint egy kiskutya. Alig vártam, hogy belépjen a szobába. És ott állt az ajtóban, fekete hullámos hajával, fekete bajuszával, zöldeskék szemével és már kapott is ki a játszókából, cuppanós csókokat nyomott az arcomra, „Az apád csillagát!” kiáltotta, amit én rögtön megismételtem, és már repültem is fel a mennyezet felé. Ez a másfél méter űrutazásnak tűnt, amiből visszatérve apám két erős karja kapott el, s amit én újra meg újra kiköveteltem. Aztán jött az ajándék. Ezek apró dolgok voltak, amiket Apám elővarázsolt a zsebéből, s aminek én meg a nővérem kimondhatatlanul tudtunk örülni. Kis faragott játékok, cukorka, mézeskalács, amiket akkoriban az utcán árultak többnyire falusi árusok. Ennek már több mint fél évszázada. Azóta szinte egyedül maradtam azok közül, akik akkor körülvettek. Ha visszagondolok az eszmélkedés idejére, családi album lapjaiként villannak fel arcok: Anyám, Apám, a nővérem. Aztán a két nagynéném, Zsuzsa, Ági, és az ő gyerekeik, a két unokatestvér Zsuzsó és Laci. Mögöttük mosolyog Apóka és Nanóka, apám szülei és valahol a Bánátban vár nyaralni Nagymama, anyám anyja. A család többi része később jött a képbe, az Apám rokonsága a Mezőségben élt, a nagynéném Lidi és két fia pedig Miskolcon, amiről akkoriban azt sem tudtam, hogy hol van. Ez 13 arc, amiből 11 már csak fényképen van meg. A többi már átment valahova azon a kapun, amelyik egyszer előttem is felbukkan. Teltek az évek, az elemi, a középiskola, az egyetem végtelennek tűnő évei, de szerencsémre az első húsz évet a családommal tudtam tölteni. Kamaszkorom nagy élménye az volt, hogy Apám falun volt állatorvos, s én minden szabadidőmet vele töltöttem. Egy kétkerekű homokfutó volt az Apám hivatali kocsija, amit egy Pali nevű ló éveken át húzott egykedvűen. Mikor Pali kimúlt, átvette Bubi a helyét, és így mentünk faluról falura, bejárni a körzet összes kollektív gazdaságát. Hanem az igazi a hazatérés volt. Pánit falu 12 kilométerre volt Marosvásárhelytől. Az út eltartott két órát. Villany nem égett az utakon, s az ég ettől olyan volt, mint egy csillogó gyémántokkal kirakott mennyezet. És Apám magyarázta a csillagoktól ékes ég részleteit, a Nagy Medvét, az Oriont, a Göncöl szekeret. Mint egy tanár a pálcáját, úgy használta az ostorát és mutogatta nekem az ég csodáit. Nappal gyakorlatibb volt a világ. Mentünk a poros úton, a búzatáblák, kukoricaföldek és napraforgómezők között és megtudtam, mik a pipacsok, mi a konkoly, melyik fű jó a lónak, melyiktől fúvódik fel. Egy ízben apám átmutatott a Bekecs dombjain, „- Ott északra” - mondta. Kérdeztem, honnan tudja iránytű nélkül? „- Egyszerű.” mondta „- Ha megjegyzed ezt a mondókát, soha nem tévedsz el: Előttem van Észak, Hátam mögött Dél. BALRA NYUGSZIK A NAP Jobbra pedig kél.” Megjegyeztem. Akkor még nem tudtam, hogy a hátralévő életemben egyfolytában a balra nyugvó Nap nyomában leszek. Amikor ez a könyv összeállt, szinte rögtön tudtam, hogy ez lesz a címe. A könyv összeállt, kerestem, hogy hol tudnám kiadni. Tíz éve húzódik. A sorsom Magyarországra vetett, ahol találkoztam egy kiadóval. Vele először egy százéves emlékvers gyűjteményt akartam kiadatni, s azután a könyvemet. Közben anyagi meggondolásokból erdélyi kiadóval is tárgyaltam, de minden kútbaesett. Makón volt az utolsó kiadó, akit kinéztem magamnak, s akkor újabb hajtűkanyar következett, vissza Amerikába. Most részletekben meg)' nyomdába. És akkor ott volt a képanyag, a fedőlapterv és az előszó. Évekkel ezelőtt beszélgettem a könyvemről Sütő Andrással, később Csoóri Sándorral, legutóbb, Szegeden Farkas Árpáddal. Bátorítottak, s én gondoltam rá, hogy valamelyiküket megkérem írjon előszót hozzá, de mindig meggondoltam magam. Az előszó vélemény, kicsit kritika. Én soha nem olvastam olyant, hogy „Ez ugyan egy közepes mű, de az írója.megkért, hát írok egy pár szót, mert az apja barátom volt.”. Sem olyat, hogy „lerobbant a hűtőszekrényem, a javítás egy vagyon, hát megírtam ezt, mert jól megfizettek.” Viszont sok előszóból kiéreztem a kényszerhangulatot, és számtalan esetben hirdettek úgy könyvet, hogy „........írt hozzá előszót!” mintha ettől a könyv már garantáltan jó lenne. Igyhát egy nagyon régi barátomhoz fordultam, aki már nincs közöttünk, és úgy döntöttem, felhasználom egyik versét, mottónak - előszónak. Két nap múlva - sors - találkoztam Budapesten a feleségével, akit húsz éve nem láttam. Kérdeztem a szerzői jogról, hivatalos eljárásról, s annyit mondott „Használd!”. Álljon itt, előszó helyett, Páskándiné Sebők Anikó engedélyével Páskándi Géza Mert helyettetek... Mert helyettetek szerettem vagy szégyelltem szeretni S maradt a körmöm piszkos: kövekről múltat kapartam Helyettetek álmodtam fülledt fabulát priccsen S vontam nőt magamhoz képzeletemben. És helyettetek gondoltam magamat jobbnak Terveltem igazi szépet a Földön ÉS HELYETTETEK LOPTAM, CSALTAM, CSAKHOGY NEM ÖLTEM, Tudván, ha én nem teszem, megteszitek ti Helyettem is. A könyv, rövid írások gyűjteménye, nem rólam szól. Az emberekről, akik között leéltem az életem, s akik így vagy úgy meghatározták az utamat. Család, barátok, tanárok, munkatársak, akik úgy vélem, érdemesek a megörökítésre. Mindig ott volt a hátsó gondolat, hogy a lányaim egyszer elolvassák, ezért öncenzúrázást használtam. De nem titkoltam el, nem szépítettem, nem retusáltam semmit. Folytatjuk Virágvasárnapi remény Sütő András Letöltvén e földön a jelöltségi időt, szüleim is elmentek a mindenek útján. Nagyheti gondokkal virágvasárnapi hangulatban indulok hozzájuk, kis csokor tulipánnal a temetőbe - egymagám. Sok évvel ezelőtt apámmal bandukoltunk erre, sírköves magaslatról körülnézelődni a mezőségi magyarok szórványvilágában. Gidres-gödrös, vak embert botlasztó kaptatón így szólt hozzám: „Fogjál karon fiam. Légy vezetőm a világtalanságban.” Úgy haladtunk biztonságosabban. Fájdalmasan szorult a torkom. Istenem! Apám fehér botja vagyok az ősök vezető úton. Áztán elmondtam neki odafent: milyen a húsvéti ünnepre zsendülő táj. Milyennek látná - ha látná! - Jóska öcsém sírját, kövön a fényképét, mosolyát, mely síron túli üzenetként próbál vigasztalni minket. Arról is szóltam, hogy és miként domborulnak, zöldellnek, virágoznak hajdani nagy családunk halottainak sírjai. „Sokan mentek el már.” És kevesen jönnek a helyükbe - folytatta apám - Maholnap kipusztulunk, fiam.” Ezt úgy mondta, mintha Jézus szavaira emlékezett volna. Aki beszél: a legfontosabbat mondja ki! Mindig azt, aminek elhallgatásával a kövek szólalnak meg! „Hányadunk annyi bizonyos” - mondtam, s apám úgy folytatta, mint aki minden mondatomnak párját őrzi és birtokolja. „Olyan ritka már itt a magyar szó, akár a színarany! Cselekedjetek idejében, amíg nem késő.” „Minden módon próbálkozunk apám, mégis kicsi a látszatja. Valami hiányzik belőlünk.” Sokáig hallgatott apám s nézett maga elé, majd így szólt: „Több só kell a mi magyar életünkbe, fiam! A só nem romlik és nem romlaszt.” így beszélgettünk húsvét előtt szegény apámmal, mikor fehér botja voltam közös barangolásban. Most, hogy nyomában járok a mindenek útján, nagy heti gondokkal és virágvasárnapi hangulatban elmondanám neki, hogy ahhoz tartom magam, amit a lelkemre kötött. A kövek fognak megszólalni, ha nem mondjuk ki most is a legfontosabbat: az a legbátrabb, aki hiszen s reménykedik abban, hogy feltámadunk.
