Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-03-11 / 193. szám
16 MAGYAR SZÓ - A HÍD Irodalom 2005. MÁRCIUS 11. Gondolatok Móricz Zsigmondról Dr. Bán Ervin Egy és negyed százada született Móricz Zsigmond, a magyar irodalom egyik legnagyobb elbeszélője. Minden jelentős írónk szolgálatot tett tollával a nemzetnek, Móricz Zsigmond azonban életútjával és konfliktusaival is különleges szereplője lett a magyar sorsnak. Erről írok most inkább, műveinek méltatása helyett. Végigkísérte a közeg meg nem értése, bizalmatlansága, időnként a hivatalos harag. Ilyesmit merészelt leírni (a Forró mezők-ben): minél magyarabb egy társadalmi réteg, annál nyomorultabb, a legalul lévők, a falu magyar páriái, még a cigányoknál is szerencsétlenebbek. Az első. világháborút a polgári írók is - akik magyarok voltak - a nemzet elleni bűnnek tartották, vállalva a hazafiatlanság egyidejű és utólagos vádját, de Móricz mondta ki félreérthetetlenül a nemzetgyilkolás ítéletét (A fáklya zárójelenetében). Mindig „elkövetett” valamit, amivel az országnak irányt szabó csoportok és hivatalosságok megbotránkozásait „kiérdemelte”. Az erotika ábrázolását nem csomagolta selyempapírba, mint Mikszáth, emiatt ráfogták, hogy erkölcstelen. (Mi, akik a posztmodernt megértjük, szinte erényesnek tarthatjuk az ő naturalizmusát - ilyen a világ, mindent viszonylagossá tesz az idő.) 1939-ben a második zsidótörvény megszavazása után mindenki köteles volt „igazolni a származását”, vagyis bemutatni a szülők, nagyszülők iratait, a „tízes garnitúrát”. Azt olvastam, hogy Bartók, Kodály és Móricz Zsigmond megtagadta az igazolást. (Csak három magyar akadt az akkori országban?) A hatalom nem mert eljárni ellenük... Az irodalomtudomány mindig elismerte érdemét, mind a polgári, mind a marxista. Az utóbbi azonban tett vele kapcsolatban értelmetlen megjegyzéseVárom a rigót ^ Illés Sándor Halkan koppant az ablakom. „Nem hallod? Vendég érkezett!” - riasztott a feleségem a napokban, amikor oly vadul hordta a szél a havat. Félrehúztam a függönyt. Néztem az ismerős vendéget, ő bátran visszanézett. Csak a szemünkkel beszélgettünk, mert a feketerigó nem tud megszólalni. Már esztendők óta ismerem, nyáron hűtlenkedik hozzám, csak nagy ritkán jelentkezik. Evek óta tartja velem a haragot. Azért sértődött meg, mert a feleségem lesöprűzte készülő fészkét az erkélyünkön függő nagy festményünk keretéről. A madár a kísérlet után felrepült a közeli fára, és onnan perelt velünk egy ideig. Csak a tél beálltával jött vissza újra, mert éhes volt. Hozzám hajtotta a nélkülözés, kopogni ugyan akkor még nem mert, de az erkély karfáján gubbasztott konokul. Amikor végre kinyitottam az ajtót, nem repült el, lehajtott fejjel ült ott tovább. Hideg volt kegyetlenül, és hó borított mindent. Bevallom, kissé szégyenkeztem, mert úgy éreztem, hogy megaláztam. Hagytam könyörögni ezért a néhány szem magért, amit majd elébe dobok. Hoztam hát sietve a vizet, kis tálkában, hogy kiengeszteljem, aztán kiszórtam a múlt évről maradt napraforgómagot. Azóta tart a barátság közöttünk. Azt a bizonyos fészket, amit mi nem engedélyeztünk, a szomszéd erkélyére rakta, ahonnan jó rálátás nyílt a mi teraszunkra. Figyelemmel kísérhettem fiókáinak növekedését is. Ma már nem tudom, ő jár-e még hozzánk vissza, vagy fiókái közül valamelyik. Meddig élnek a feketerigók? Nem tudom. A hideg, havas téli napokon mindig jelentkezik azóta nálam egy madár a feketerigó családból. Amikor tavaly el kellett utaznom, a szomszédomat bíztam meg: ha észreveszi, dobjon elé egy- egy marék búzaszemet. De tavaly nem volt erős telünk, nem jött el. Az idén azonban korán lehullott az első hó. Már novemberben nulla alá süllyedt a hőmérő, és befagytak mind a kis vizek. Ezért kopogtatott be hozzám, most már bátran, mintha haza jönfie. Megetettem és megitattam. De az idő hirtelen újra megenyhült, s ez a kedves madár ismét itt hagyott, napok óta hiába figyelem, nem jelentkezik. És erről az jut az eszembe, hogy csak a' madár lehet ilyen becsületes. Amint elzavarja a napsütés a gonosz telet, s elolvad a hó, már hiába is szórnék ki neki magot. Pedig most is volt csemegének karácsonyi búza is, dőzsölhetett volna. De ő nem kért eleséget. Hogy miért? Mert a madarak szíve tiszta, nincs közöttük ingyenélő, harácsoló, gazdagságért törtető, egymásra vicsorgó és haragot tartó. Amint megérzik kis szívükben a tavasz üzenetét, elköszönnek, fölröppennek, a közeli faágról talán visszanéznek, aztán majd csak a nyári hajnalokon csendül fel újra az énekük. Töretlen bizakodással tekintek ki a korai tavaszt ígérő kertbe, s úgy érzem, mintha láthatatlan madarak figyelnének. És arra gondolok, milyen nagyszerű lenne, ha ezt a tisztaságot a mi szívünkbe is belopná egyszer a tavasz, és összeölelkezhetne végre a nemzet. két is. „Kispolgári korlátáit” emlegette. A Klaniczay-Szauder-Szabolcsi irodalomtörténeti kézikönyv azt állítja, hogy az írót a húszas években megkísértette a nacionalizmus. Az Úri muri-ban van egy jelenet: az állam színtelen szemű sváb és szláv hivatalnokai nézik a pusztát, de az nem ébreszt bennük érzelmeket, üzenetét nem értik. A magyar pórnép fölé települt idegen „nadrágos emberek” nagyon foglalkoztatták Szabó Dezsőt is, ő az öklét rázta feléjük, Móricz Zsigmond azonban nem mutatott haragot irányukban, ahogyan nem haragudott a dzsentrire sem - jóllehet pőre naturalizmussal mutatta be az értéktelenséget -, inkább szánta. Úgy látszik, a másfél évtizeddel ezelőtti történelmi-politikai fordulat nem kedvezett az írónak. Az új életre kelt konzervatív ideológiák olyan értékrendet hirdetnek, melyben kényelmetlenek az ő értékei. Egy negyedéves magyar szakos főiskolai hallgató bevallotta az újságírónak, hogy Móricz Zsigmond egyetlen sorát sem olvasta. Vajon csak a hallgató hibája? Rá lehet-e szorítani a mai diákot, hogy elolvassa az író egyetlen regényét? A tömeg esetében a követelés kerülő útra kényszerül. Különböző nézőpontú és irányzatú irodalomtudósok állítják, hogy Móricz műveiben mind a mennyiség, mind a jelentőség szempontjából nagy helyet kapnak a novellák - azokból párnak az elolvasását az igénytelenektől is meg lehet követelni, így körvonalakban azok is látják a művet és valamennyire elismerik alkotójuk gondolkodását. (Természetesen a jeleshez, jóhoz annyi ne legyen elég!) Félkerek nyolcvanöt éve történt. A fehér ellenforradalom első napjaiban. A krónika szerint Móricz Zsigmondot verve vezették el a csendőrök. Aki any- nyira magyar volt, mint ő, azt a „nemzeti kurzus” nem bírta elviselni. * Reményik Sándor Eredj, ha tudsz! Egy szívnek, mely éppúgy fáj, mint az enyém Eredj, ha tudsz... Eredj, ha gondolod, Hogy valahol, bárhol a nagy világon Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod, Eredj... Szállj mint a fecske, délnek, Vagy északnak, mint a viharmadár, Magasából a mérheteden égnek Kémleld a pontot, Hol fészekrakó vágyaid kibontod. Eredj, ha tudsz. Eredj, ha hittelen Hiszed: a hontalanság odakünn Nem keserűbb, mint idebenn. Eredj, ha azt hiszed, Hogy odakünn a világban nem ácsol A lelkedből, ez érző, élő fából Az emlékezés új kereszteket. A lelked csillapuló viharának Észrevétlen ezer új hangja támad, Süvít, sikolt, S az emlékezés keresztfáira Téged feszít a honvágy és a bánat. Eredj, ha nem hiszed. Hajdanában Mikes se hitte ezt, Ki rab hazában élni nem tudott De vállán égett az örök kereszt S egy csillag Zágon felé mutatott. Ha esténként a csillagok Fürödni a Márvány-tengerbe jártak, Meglátogatták az itthoni árnyak, Szelíd emlékek: eszeveszett hordák, A szívét kitépték. S hegyeken, tengereken túlra hordták... Eredj, ha tudsz. Ha majd úgy látod, minden elveszett: Inkább, semmint hordani itt a jármot, Szórd a szelekbe minden régi álmod; Ha úgy látod, hogy minden elveszett, Menj őserdőkön, tengereken túlra Ajánlani fel két munkás kezed. Menj hát, ha teheted. Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén. Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De itthon maradok. Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben leszek a méreg, Miazma, láz, lappangó rút féreg, De itthon maradok! Akarok lenni a halálharang, Mely temet bár: halló fülekbe eseng És lázit: visszavenni a mienk! Akarok lenni a gyújtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig Hamuban, éjben. Míg a keservek lőporához ér És akkor...!! Még nem tudom: Jut-e nekem egy nyugalmas sarok, De addig, varjú a száraz jegenyén: Én itthon maradok. 1918. december 20.
