Amerikai Magyar Szó, 2005. január-március (103. évfolyam, 185-195. szám)
2005-03-04 / 192. szám
14 MAGYAR SZÓ-A HÍD Irodalom 2005. MÁRCIUS 4. Sósméz (27) Brém-Nagy Ferenc (Folytatás előző számainkból) Lassan kerültünk közel egymáshoz. Ha visszagondolok, nem tudok megjelölni egy pontot, amelyikre rámutatva azt mondhatnám, igen, onnantól többet jelentett nekem, mint egy jóképű, okos, sziporkázó humorú, ugyanakkor komoly gondolkodású, érzékeny csoporttárs, egy barát, akivel bármiről el lehet beszélgetni. Inkább alkalmak idéződnek fel, délutáni beszélgetések a Múzeumkert vagy a Károlyi kert padjain, séták a Dunaparton, a Várban, a Gellérthegyen, színházban és moziban eltöltött esték, apró ajándékok, csokrok, szemérmes egymáshoz érések, melyek a folyó hullámaihoz hasonlatosan összeolvadtak, szinte észrevétlenül vájtak medret maguknak bennem, áradtukban szétválaszthatatlanok voltak, természetesek, és nem is önnönmaguk, csak az esetleges hiányuk tűnt fel. Egy idő után része lett a gondolataimnak, az életemnek. Vártam rá. Állandóan. Örömmel vegyes izgalommal kezdődtek a napjaim, mert tudtam, hogy találkozunk, és elkedvetlenített, csalódottá tett, ha valamiért mégsem úgy történt. Figyelmes volt mindig, kedves és tisztelettudó. Más, mint a férfiak, akik a gyárban csapták nekem a szelet, ő udvarolt, azok elkapni akartak. Ma már azt hiszem, minden alkalommal újra és újra le kellett győznie saját magát. Utóbb, mikor megkérdeztem, miért volt kezdetben annyira félénk, azt mondta tartott tőle, hogy megbánt vele, ha túlságosan rámenősnek mutatkozik, azt hihetem, milyen ostobán bedől szavaknak, látszatoknak. Hisz. Mert hinni muszáj. Mert hinni akar. Enélkül semmivé lenne az összes fogódzó, melyek így-úgy élni segítik, s magáramaradottan, tehetetlenül, reményét veszítve zuhanna alá a létezés sötét, feneketlen, félelmetes mélységébe. Ha már a vízbe kerültél, egy parancs van: úszni kell. Ellenkező esetben megfulladsz. Szelektál hát a tények között. Egyeseket felerősít, másokat a helyén kezel, megint másokat, melyek kínosak és kényelmetlenek esetleg, a háttérbe szorít, nem vesz róluk tudomást, úgy tesz, mintha nem is léteznének, vagy ha mégis, a szabályt erősítő kivételek volnának. Olyan ez, mint amilyen a részegség lehet, csak itt önnön tudata hódítja el az embert. És közben észre sem véve részesévé válik ezáltal a mások és a saját megnyomorításának. Mert azzal, hogy magát megcsalva létezik méltatlan viszonyok között, azt bizonyítja, még tűrhető, még lehetséges. Egyre szorosodó gúzs ez, kiúttalan csapda. Most úgy gondolom, szerencsések azok, akiknek sosem jön el a kijózanodás pillanata. Valahogy így voltam én is, ahogyan nagyon-nagyon sokan, a minket körülvevő világgal. Tudtam, persze, hogy tudtam a rossz dolgokról, a letartóztatásokról, az élesedő osztályharcról, a perekről, a kitelepítésekről, a kuláklistákról, tudtam, hogy' igazságtalanságok történnek, mint a bácsikám- mal, akinek összetörték az életét, vagy otthon a faluban az emberekkel, akik a háború után földhöz jutottak, aztán rá néhány évre szövetkezetbe kénysznem szeret eléggé, csak szórakozni akar velem, és végül elveszít. Pedig néha nagyon szerettem volna, ha bátrabb, ha miután hazakísért nem áll meg a kapuban, hanem megkérdezi, bejöhet-e. Mostanában sokszor teszek szemrehányást magamnak, amiért nem álltam a sarkamra, és hagytam. Node hogyan léphettem volna át a neveltetés és az illendőség erős korlátáit? Ki tudta akkor, mi következik? Ma már gondolkodás nélkül megtenném. De késő. Mindörökre. Mennyi időnk ment el így, Úristen, mennyit vettem el magunktól. Sokszor tűnődöm - mostanában a tűnődésen, az emlékezésen és a várakozáson kívül mást nemigen tehetek-, mennyire felszínesen éli az ember az életét. Milyen könnyen manipulálható, erítették őket, és aki nem akart belépni - mesélték a szüleim - addig verték, míg meg nem gondolta magát, hogy hiába termeltek a parasztok, semmijük sem maradt, mert be kellett szolgáltatni és még sorolhatnám. Szóval tudtam, de elhittem, hogy mindezek egy jobb világ felépítéséhez vezető út természetes nehézségei. Olyan, mint a szülés. Fájdalmas, de érdemes vállalni a fájdalmakat. Sokat vitatkoztunk Misivel, ő nem hitt benne. Gyanítottam, szerepe lehet benne a családját ért sérelmeknek. Sosem felejtem el, hazafelé tartottunk a Petőfi Körből. Június volt, meleg, illatos nyári este. A hallottak hatása alatt az utcán tovább folytattuk a vitát.- De hát több embernek lett jobb. Ezt nem lehet tagadni. Gondolj azokra, akikkel tanulsz, a legtöbbjüknek sosem lett volna erre lehetősége, például nekem se.- Ne légy már vak, Anna - tört ki indulatosan. - Semmi sem történt, minden ugyanolyan rossz, mint azelőtt, csak a régi kiváltságosok helyére újak kerültek. Milyen rendszer az, amelyik úgy teszi tönkre az emberek életét, hogy közben azt magyarázza, minden az ő érdekükbe történik? Nyisd ki a szemed. Vajon mit mondana a jóságáról a bácsikád, vagy az én rokonaim, vagy az a rengeteg ember, akit olyasmiért hurcoltak meg, amiről nem is tehettek? Az ő életük vajon kevesebbet ér? Miért? ők nem részei a népnek? Komédia ez, csúf komédia, aminek a nép tehetetlen szemlélője és áldozata egyben. Megrettentem. Szinte kiabált. Körbenéztem, nem hallhatta-e valaki, s ebben a pillanatban, a mozdulat közben és a mozdulat miatt, mely a belénk ivódott gyanakvás és félelem reflekszerű megnyilvánulása volt, belém hasított, igaza van. Megölelt. Hosszan csókolt. Pár nappal később érkeztek a hírek a poznani eseményekről. Szörnyű volt szembesülni a véres valósággal, azzal, hogy ha kell, fegyvertelen tömegbe is belelövetnek akár. Ekkor még mit sem sejtettünk arról, lehetséges ennél nagyobb szörnyűség is. Folytatjuk
